Terrortámadások és öngyilkos merényletek

Sajnálatos tény, hogy a muszlim országok egy olyan korszakot élnek, melyben a terror komoly veszélyt jelent mind saját hazájuk, mind a többi ország biztonságára. A terrorszervezetek térnyerését a muszlim országokban - különösen a Közel-Keleten - sok olyan nehézség támogatta, mint a gazdasági elmaradottság, a társadalmi bomlás, a kulturális alultájékozottság. Ismert tény, hogy sok terrorszervezetet az adott ország több hivatalos igazgatási szervezete is támogat azért, hogy a támogatott terrorista csoportot felhasználhassák más, az ország területén tevékenykedõ terrorszervezetek ellen. Az is tudva lévõ, hogy ezek a szervezetek, melyeket maguk az államok erõsítettek meg, idõvel túlléptek a hivatalos felügyeleten. Néhány terrorszervezetet azonban gazdasági vagy politikai érdekeltségû  külföldi hatalmak támogatnak. Arról, hogy ilyen szervezetek hogyan keletkeznek és hogyan tartják õket fent, számos „összeesküvési elmélet” született, mindazonáltal ebben a kérdésben még sok mindenre nem derült fény.

A muszlim világ az elmúlt néhány évszázadban megfigyelhetõ technikai és tudományos elmaradottság következménye a napjainkra jellemzõ gazdasági lemaradás. Ennek számos negatív következménye van, melyek közül talán a legfontosabb a kulturális válság.

A mai világban, melyben az országokat különbözõ blokkokba soroljuk, a muszlim országok eleddig nem formáltak egy egységet. Ezek az országok nem jelentenek többet, mint földrajzilag körülhatárolt területet, mely így nyitott bármiféle külföldi beavatkozásra vagy kizsákmányolásra. A kulturális válság következményeként, mely a világ e tájaira oly jellemzõ, ezen országok értelmisége és politikusai elidegenednek saját hazájuktól, amit népük természetesen zokon vesz tõlük. Egyre növekvõ ellenérzést táplálnak az „imperialistának” titulált országok és olyan hazai csoportok vagy egyének iránt, akiknek ezen országokban érdekeltségeik vagy kapcsolataik vannak. Az, hogy egy ilyen közeg a terror melegágya, egyáltalán nem meglepõ. Ha a világ ezen  részein élõ emberek nem lennének muszlimok, ilyen körülmények között akkor is hasonló reakciók születnének; a terrorszervezetek mindenképp megjelennének. Egyértelmû tény, hogy olyan országokban, melyek nem képesek a felzárkózásra -ahogy ezt a muszlim országoknál láthatjuk-, megjelenik az ideológiai balkánosodás: elszaporodnak a belsõ konfliktusok, az „imperialista” országokat bûnbakoknak tekintik.

Vannak, akik megpróbálják a terrorista szervezetek ideológiáját kapcsolatba hozni az iszlám tanításaival, és a terrortámadásokat „iszlám terrornak” nevezik. Mások ezeket a terrortámadásokat a terrorista muszlim identitásával kapcsolják össze, és a merénylõt így „iszlámista” avagy „muszlim terroristának” titulálják.

A terror más aspektusait tanácsos inkább szakértõkre hagyni, itt csak a terror iszlám illetve muszlim vetületeivel foglalkozunk. Az, hogy néhány terrorista csoport vagy egyén, akik terrorcselekedeteket követtek el, iszlám fogalmakat - elsõsorban a dzsihádot - használta fel akcióihoz szlogenként, ahhoz vezetett, hogy az emberek kapcsolatot véltek felfedezni az iszlám és a terrorizmus között. Nyilvánvaló, hogy a terroristák minden lehetséges eszközt felhasználnak ahhoz, hogy céljaikat legalizálják egyrészt saját maguk elõtt, másrészt hogy egy szélesebb réteg szimpátiáját nyerjék el. Ezen eszközök egyike a vallási értékek hangoztatása. Egy terrorista szervezetnek ez alapszükséglete ahhoz, hogy militarizált tagjait terrortámadások elkövetésére vegye rá. Nem találnak abban semmi kivetnivalót, hogy ennek érdekében bármilyen értékeket kiforgassanak eredetükbõl.

A következõkben áttekintjük, hogy vajon lehet-e tudományos kapcsolatot találni a terrortámadások és a Korán, valamint a szunna (a Próféta hagyományai), a muszlim vallás e két alapvetõ forrása között. Ezen kívül analitikus módszerrel megvizsgáljuk, jogos-e egy terroristát „iszlámistának” nevezni.

A dzsihád fogalma

Mivel néhány terroristacsoport dzsihádnak nevezi a tevékenységét, elõször is ezt a fogalmat kell körüljárnunk. Dzsihád a neve minden olyan erõfeszítésnek, tevékenységnek vagy akár ellenállásnak, amit a muszlimok azért tesznek, hogy Isten a kegyében részesítse õket. Így tehát a dzsihád Isten tiszteletének egy olyan formája, amely a világ végezetéig megszakítás nélkül folytatódik. Ez magába foglalja az érzéki kísértéseknek való ellenállást, és a hit terjesztésére tett erõfeszítéseket is. Dzsihádot értünk az alatt is, ahogy a muszlimok szakmájuk által, a tehetõsebbek anyagi segítség által is igyekszenek megvédeni a muszlim közösség egységét, becsületét. Olykor a dzsihád fegyveres harc formájában is manifesztálódhat, de kizárólag csak akkor, ha a muszlim közösséget támadás éri, vagy amennyiben egyértelmû információ áll rendelkezésükre arról, hogy támadás készül ellenük, így saját védelmük érdekében lépéseket kell tenniük a fenyegetettség felszámolására.

Több mint hatvan olyan kisebb-nagyobb katonai összecsapásról tudunk, melyet a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) vagy saját maga irányított, vagy egy társát küldte fõvezérnek. A támadó e harcok egyikében sem Isten Küldöttének hadserege volt. A Próféta soha egyetlen törzset sem támadott meg csak azért, mert megtagadták Isten egyedüli voltát. Kizárólag olyan katonai akciókban vett részt, melyeknek célja a már folyó harcok befejezése vagy egy elõkészületben lévõ támadás elfojtása volt. Azok a Korán-versek, amelyek a dzsiháddal kapcsolatban lettek kinyilatkoztatva, egy olyan háború kapcsán jöttek le, melyet már nem lehetett elkerülni. A Korán és a szunna szerint a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb eleme a béke. A háború kivételes helyzet.

A dzsihád végeérhetetlen láncolatában csak apró szemek azok a háborúk, melyeket a muszlimok épségük és becsületük megvédése érdekében vívnak, tehát egy törvényes eszköz az önvédelemre. Megengedett, sõt fontos felelõsség fellépni az országot ért támadás, az elnyomás vagy kizsákmányolás ellen. De minden muszlimnak számba kell vennie az iszlám törvénynek azt a fontos alapelvét, miszerint nem csak az elérendõ célnak kell törvényesnek lennie, hanem az eszközöknek is, melyekkel céljainkat megvalósítjuk. Épp ezért a Korán nem csak arra buzdítja a muszlimokat, hogy álljanak ellen és harcoljanak, hanem azt is elmondja, hogyan kell hadat viselni.

Nevezhetjük-e dzsihádnak az olyan tevékenységeket, mikor terroristák civilek, nõk, gyermekek, idõsek életét ontják, buszokra lõnek gépfegyverrel, házakat, üzleteket, autókat robbantanak fel, embereket rabolnak el, ártatlan embereket áldoznak fel? És mi történik akkor, ha az áldozatok, akiket megölnek, és akik vagyonában kárt tesznek, muszlimok? Ha a szervezetek, akik ezeket végrehajtják, nem egy központi hatalomtól kapnak utasítást, és nem tartoznak elszámolni tetteikkel semmilyen magasabb felügyeletnek, kizárólag saját céljaikat tartják szem elõtt, akkor hogyan is nevezhetnénk tevékenységüket dzsihádnak? Az, hogy valaki rejtett robbanóanyagokat hoz mûködésbe, elég lenne ahhoz, hogy valaki magát mudzsahidnek (a dzsihád végrehajtója) nevezze? Az, hogy tetteiket dzsihádnak kiáltják ki, vajon elég-e ahhoz, hogy belõlük mudzsahid, akciójukból pedig valóban dzsihád legyen? Az említésre kerülõ példák fényében az olvasó maga döntheti el, vajon valóban nevezhetõk-e ezek a tettek dzsihádnak, az elkövetõik pedig mudzsahidnek... Vizsgáljuk meg a következõkben részletesebben ezt a kérdést a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) tetteinek alapján, melyek lefektetik a katonai harcok elveit az iszlám szerint.

A háború szemléletével kapcsolatos szabályok a dzsihádban

Tekintsük most át a szabályokat, amik a dzsihád háborúval kapcsolatos oldalát érintik. Vegyük alapul a Koránt és a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) életébõl nyert példákat.

I. Könyörületes bánásmód az ellenséggel

A Prófétának sosem volt célja az ellenség megsemmisítése, sem fizikailag, sem lélektanilag, semmilyen körülmények között, még háborúban sem. Azt tanultuk a Prófétától, hogy könyörületesen kell bánni az emberekkel minden olyan helyzetben, ha a könyörületességünkre szorulnak, akkor is, ha ezek az emberek történetesen az ellenségeink.

 A hidzsra utáni 8. évben (i.sz. 629.), a holdnaptár szerinti Sevvál hónapban a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) elküldte Khalid ibn Walidod, hogy küzdjön meg Bani Dzsazima törzsének 300 fõs seregével. Azt mondta Khalid ibn Walidnak hogy addig ne kezdjen harcba, amíg az ellenség nem támad. Mikor a Bani Dzsazima törzs meglátta Khalid ibn Walid seregeit, rögtön fegyverhez fogtak. A harc során a muszlimok megöltek egy jó családból való fiatal fiút kedvesének szeme láttára. Az asszony lerogyott, majd karjai közt kedvesének élettelen testével hangosan zokogott, végül szíve megállt fájdalmában. Késõbb a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) is tudomást szerzett az esetrõl. Nagyon elszomorodott, és azt mondta: „Hát senki sem volt köztetek könyörületes?” Mikor megtudta, hogy Khalid megölt párat a foglyok közül, két kezét az ég felé emelte, és így esküdött: „Istenem! Esküszöm neked, én semmi részt nem vállaltam abból, amit Khalid tett. Nem én parancsoltam, hogy kövesse el!” (Ibn Kathir, 1976, 3/591)

Khajbar várának elfoglalása után Bilál Szafijja binti Hujjajt és unokahúgát a Prófétához kísérte, útjuk ezek rokonai holtteste mellett vezetett. Ahogy mentek, Szafijja unokahúga meglátta rokonai holttesteit, jajgatni kezdett, és kezét az arcára csapkodta. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ezután ekképp fedte meg Bilált: „Ó, Bilál! Hát hogy hagyott el így könyörületességed? Miért vezetted õket arra, ahol a testek feküdtek?” Bilál így felelt: „Isten Prófétája! Nem tudtam, hogy te helytelenítenéd.”  

II. A kínzás tilalma

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) tiltotta, hogy az ellenséget bármi módon kínozzák. Szuhajl ibn 'Amr a mekkai pogányok egy prominens képviselõje volt, egy volt azok közül, akik felelõsek voltak az elnyomásért és az inzultusokért a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) Medinába való távozása elõtt. Miután a badri csatában fogságba esett, megkísérelt megszökni, de elkapták és visszavitték börtönébe. Szuhajl egy nagy hatású szónok volt, aki jól tudta befolyásolni az embereket. 'Umar azt mondta a Prófétának: „Ó, Isten Küldötte! Engedd meg, hogy kihúzzam a két metszõfogát, hogy ne tudjon többé beszélni.” Erre a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) így felelt: „Nem, nem engedem, hogy megkínozzad õt. Ha megtenném, Isten büntetése sújtana. Ráadásul mindig abban a reményben kell élnünk, hogy egyszer majd õ is együttérzõen fog viseltetni irántunk.”[1] És tényleg, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) halála után, mikor néhány mekkai elhagyta hitét, Szuhajl ibn 'Amr így szólt hozzájuk: „Ó, mekkaiak! Ti fogadtátok el Isten hitét utoljára. Ne legyetek most Ti az elsõk, akik elhagyják azt.” Ezzel megakadályozta, hogy sokan a mekkaiak közül elhagyják az iszlám vallást.[2]

Nabbas ibn Kajszt, egy zsidót a Bani Kurajza törzsbõl, akit az Árok- harcok folyamán elkövetett árulás miatt halálra ítéltek, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) szintén magához hívatta. Nabbas orra el volt törve. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) megfedte a személyt, aki Nabbast a színe elé kísérte: „Miért tetted ezt vele? Nem elég az, hogy meg fogják ölni?” Az ember így mentegetõdzött: „Ellökött engem, mert menekülni akart. Dulakodtunk.”[3]

Nyolc ember érkezett Medinába, akik azt állították, muszlimok akarnak lenni. Betegek voltak, segítségre volt szükségük. A medinai levegõ csak rontott az állapotukon. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) elküldte õket a legelõre, ahol a zakátra[4] szánt tevéket tartották. Körülbelül három hónapot töltöttek ott, amíg teljesen felépültek, míg egy nap a tevepásztor kezét és lábát levágták, a szájába és szemébe tüskéket tömtek, halálra kínozták, a tevéket pedig elvitték. Ahogy ezek a hírek eljutottak Medinába, Kurz ibn Dzsabir vezetésével azonnal húsz lovast küldtek utánuk. A lovasok elfogták és azonnal visszavitték õket Medinába. Bûnösnek találták õket rablás, emberölés, árulás és hitehagyás bûntetteiben. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) parancsára megbüntették õket[5] aki az eset után megtiltott mindennemû kínzást, bármi légyen is az ok.

III. Az ellenség halottainak tisztelete

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) korában a bálványimádóknak az volt a szokása, hogy megcsonkították a csatában megölt ellenség holttestét, valamint bosszú gyanánt kibelezték õket. Ezt hívták muszlának. Mikor az Uhudi csatában a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) meglátta nagybátyja, Hamza kibelezett és meggyalázott holttestét, nagyon elszomorodott. Azt mondta: „Ha Isten gyõzelemre segít engem, bosszú gyanánt ugyanezt fogom tenni harminc pogánnyal, amit õk tettek Hamzával.” Erre Isten a következõ Korán-áját nyilatkoztatta ki:

És ha büntettek, akkor oly mértékben büntessetek, amilyen bûnt elszenvedtetek! Ám ha türelemet tanúsítotok, az mindenképpen jobb nektek, kik szenvedtek. (Szúra An-Nahl 16:126)

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) így elállt szándékától, és az iszlám törvényeiben elõírt módon még vezekelt is[6]. Abu Qatadanak, akit szintén felháborított a Hamza testén elkövetett muszla, és aki ugyanezt szándékozott tenni a pogány holttestekkel, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ezt mondta: „Ülj le! Reménykedj, hogy Istentõl elnyered méltó jutalmadat! A Kurejsi pogányok holttesteit ránk bízták… Inkább azt szeretnéd, hogy neved azzal együtt maradjon fenn, amit cselekedtél, és ugyanúgy nehezteljenek rád, mint mi rájuk a tetteikért?”[7]

Mikor a mekkai sereg Medina felé tartott, hogy Uhudnál összecsapjanak a muszlim seregekkel, elérkeztek Abwa városába, ahol a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) anyjának, Aminának a sírja állt. Néhányan azt javasolták, ássák ki a sírt, és vigyék magukkal a csontokat. „Ha Mohammed foglyokat ejtene közülünk, ezekkel a csontokkal tudnánk cserét eszközölni, de  ha ez nem fordulna elõ, magas árat fog fizetni a csontokért.” De azok, akiknek megvolt a magukhoz való eszük, így feleltek: „Nem, ez nem lenne helyénvaló. Ha így tennénk, Huzaa emberei és Bani Bakr szintén kiásná a mi halottaink csontjait bosszú gyanánt.” Így elõrelátásukban rájöttek, hogy nem érdemes ilyen kegyetlen tradíciókat teremteni.

IV. Civileket és ártatlan célpontokat tilos támadni

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) gyakran intette társait és követõit arra, hogy kíméljék azoknak az életét, akik a háborúban nem vesznek részt. Ezt gyakran idézi a tabaqat[8] és a maghazi[9]irodalom is.

Mekka meghódítása, valamint a Kurejs törzs iszlámra térését követõen a Hawazinok és legfõképp a Bani Hanifa, akik a Kurejs után a legnagyobb törzsnek tartották magukat, háborút indítottak a muszlimok ellen. A fellázadt törzseket támogatta továbbá a Thakif törzs is. A Hunjannál vívott csata után a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) egy pogány asszony holttestét látta a csatatéren. „Mit látok?” kérdezte. Akik jelen voltak, így feleltek: „Ez egy asszony, akit Khalid ibn Walid harcosai öltek meg.” A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) így szólt egyikükhöz: „Menjetek Khalidhoz! Mondjátok meg neki, hogy Isten Küldötte megtiltja, hogy gyerekeket, nõket vagy szolgákat öljön meg.” Valaki ezt kérdezte: „Isten Küldötte! Õk talán nem a pogányok gyermekei?” A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) pedig így válaszolt: „Közületek a legjobbak talán nem a pogányok gyermekei voltak egykor? Minden gyermek tiszta lélekkel, ártatlanul születik.”[10]

Mikor közeledett a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) halála és már nagyon beteg volt, hírt kapott, hogy az északi arabok Bizánccal szövetkezve támadást terveznek Medina ellen. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azonnal elrendelte egy hadsereg felállítását, és Uszama ibn Zajdot nevezte ki parancsnoknak. Ezeket az utasításokat adta Uszamának: „Isten ösvényén harcolj, Istenért harcolj. Harcolj az agresszorok ellen, akik megtagadják istent. Ne legyél kegyetlen az emberekkel. Ne szegd meg a kötelezettségeidet. Ne vágj ki gyümölcsöt hozó fákat. Ne vágd le a jószágaikat. Ne öld meg a szerzeteseket, akik elvonultan élnek kolostoraikban, hogy a hitüknek éljenek. Ne ölj meg gyerekeket vagy nõket. Ne kívánd a találkozást az ellenséggel. Talán nem vagy tudatában, de nagy próbatételt jelenthet számodra a velük való szembesülés.”[11]

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) úgy döntött, küld egy tizenöt fõs egységet a Ghatafan törzshöz, akik a mutai csatában a muszlimok ellenségének szövetségeseiként harcoltak. Abu Qatadat nevezte ki a egység élére. Azt parancsolta neki: „Ne ölj meg nõket és gyerekeket!” Ugyanígy azt is elhatározta, hogy egy négyszáz fõs különítményt küld Dumat al-dzsandal embereihez, akikrõl úgy tudta, épp egy támadást készítenek elõ. 'Abd al-Rahman ibn al-'Awfnak, akit a különítmény vezetõjéül nevezett ki, ezeket az utasításokat adta: „Ne pusztítsd el a javakat, amiket megszereztek, ne vágd le a holttestek testrészeit. Ne ölj meg gyerekeket. Ez az egyesség, amit Istennel kötöttél, és így cselekszik az Õ Prófétája is.”[12]

Az egyik legérdekesebb példa kétségkívül Hubajb ibn Adijj viselkedése. Abu Bara', az Amir törzs vezetõje 625-ben Medinába érkezett. Szeretett volna magával vinni néhány embert, akik Nadzsid népének az iszlám vallást tanították volna. Azt állította, garanciát vállal ezeknek az embereknek az életéért. Szavában bízva a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) 40 (más források szerint 70) embert küldött Munzir ibn 'Amr vezényletével.[13] De Amir ibn Tufajl, Abu Bara' unokaöccse, nem becsülte a nagybátyja fogadalmát.

Amir ibn Tufajl a Bani Szulajm törzs néhány ágától kért segítséget. Körbekerítették a tanítókat Bi'r al-Maunában, akik szinte mind mártírhalált haltak.[14] Hubajb ibn Adijjt és Zajid ibn Dasszinát elfogták, és Mekkába vitték, ahol eladták õket a Kurejsi pogányoknak, akik eszeveszetten akartak bosszút állni halottaikért. Hubajb ibn Adijj lábát megbilincselték; miközben arra várt, hogy kivégezzék, meg akart borotválkozni, így kért egy borotvát a felszabadított rabszolganõtõl, Mawijától. Mawija hároméves mostohafia kezébe adta a borotvát, és ezt mondta neki: „Menj, vidd ezt oda annak a rabnak.” Mawija így beszéli el a továbbiakat: „A fiú vitte a borotvát a rabnak. Azt gondoltam magamban 'Ó, Istenem, mit is tettem én?' és szaladtam egybõl a fiú után. Mikor a közelükbe értem, láttam, hogy a fiú Hubajb ölében ül, és beszélget vele. Felsikoltottam. Hubajb rámnézett és azt mondta: „Attól tartottál, hogy meg fogom ölni ezt a gyereket? Isten bocsássa meg, én ilyet soha nem követnék el. Ok nélküli életek kioltása nem jellemzõ ránk, és semmi esetre sem lenne méltó a nevünkhöz. Te nem azok közül való vagy, akik meg akarnak ölni engem.” Hubajb ibn Adijj és Zajid ibn Dasszinát Tanimba vitték, Mekkától 10 kilométerre, ahol lándzsákkal leszúrták õket.[15]

Az eddig felsorolt történelmi példák a gyakorlatban mutatták be a dzsihád alapelvét, azt az alapelvet, ami a Koránban örökérvényûen van lefektetve: Csak a harcolókkal harcolj és ne támadj meg civileket vagy ártatlan célpontokat, akiknek nincs közük a háborúhoz:

Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne ne lépjétek át a határokat! Allah nem szereti azokat, akik túllépnek a megszabott határokon. (Szúra Al-Bakara 2:190)

Ti hívõk! [Ha tanúskodtok], legyetek olyan tanúk, akik Allahhal szemben állhatatosak a méltányosságban! És ne indítson benneteket [bizonyos] emberek iránti gyûlöletetek arra, hogy [ne] legyetek igazságosak! Legyetek igazságosak! Ez közelebb áll az istenfélelemhez. És féljétek Allahot! Allahnak tudomása van [mind] arról, amit cselekszetek. (Szúra Al-Máida 5:8)

Az ellenséggel kegyetlenül bánni, muszlát elkövetni, kínozni, nõket és gyerekeket ölni  mind a szabályok áthágását, a törvényes határok túllépést jelentik; mindezt tiltja Isten a fent idézett Korán-versekben.

V. Muszlimok megtámadásának tilalma

Tekintettel rá, hogy még háború idején is tilos ártatlan nem muszlim embereket megölni, elképzelhetetlen, hogy az ártatlan muszlimok megölése ne ütközne tilalomba, bármely körülmények között. Az, hogy a muszlimok tüzet nyithatnak-e olyan ellenségre, akik muszlim foglyokkal veszik magukat körül, vita tárgyát képezi a muszlim jog szakértõi között - még abban az esetben sem egyértelmû a helyzet, ha a támadás elmulasztása vereséggel lenne egyenértékû, hiszen az elsõdleges cél a muszlim foglyok életének megkímélése.

Isten Küldöttének élete során soha nem fordult elõ, hogy muszlimok öltek volna muszlimokat háború idején. Csak egyetlen esetrõl tudunk, ez is emberi hibából, félreértésbõl fakadt. Az elõbb már említett Bi'r al-Maunában történt az eset. 'Amr ibn Umajj, aki egyike volt a fogságba esett iszlám tanítóknak, egy fogadalom teljesítése okán visszanyerte szabadságát. Medinába vezetõ útján megölt két embert a  Bani 'Amr törzsbõl, mivel azt hitte, hogy az ellenséghez tartoznak. Valójában azonban nem sokkal korábban már õk is az iszlám hitre tértek, és a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) maga kezeskedett életükért. Az eset természetesen nagyon elszomorította a Prófétát, a meggyilkolt emberek után kompenzációt fizetett.[16]

Mekka meghódítása után, Harith ibn Dhirar, a Bani Mustaliq törzs egy tagja Medinába jött, és felvette a muszlim hitet. Nagyon fontos szerepet játszott abban is, hogy egész törzse elfogadta az iszlám vallást. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) Walid ibn Uqbát nevezte ki, hogy begyûjtse az adót a Bani Mustaliq törzstõl. A Bani Mustaliq törzs tagjai kimentek Walid elébe, hogy mint Isten Prófétájának hivatalos képviselõjét fogadják. Mikor Walid ezt messzirõl látta, megijedt és visszatért Medinába, ahol ezt mondta a Prófétának: „Isten Prófétája! A Bani Mustaliq törzs megakadályozta, hogy begyûjtsem tõlük az adót. Meg akartak ölni engem. Csapatokat gyûjtöttek, hogy ellened harcoljanak.” A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) Khalid ibn Walidot küldte a helyzet kivizsgálására. Természetesen kiderült, hogy Walid ibn Uqba félreértette a helyzetet.[17] Ezen eset után a következõ vers lett kinyilatkoztatva:

Ti hívõk! Ha egy gonosz ember jön hozzátok valami híreszteléssel, akkor tudjatok különbséget tenni, nehogy tudatlanul sújtsatok le emberekre és megbánjátok azt, amit cselekedtetek! (Szúra Al-Hudzsurát 49:6)

Allah, az Igazságos soha nem hagyta, hogy muszlimok muszlimokat öljenek meg csatamezõn, még tévedésbõl sem. 627-ben (A Hidzsra utáni 6. évben) Mekkába vezetõ zarándokútjukon a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) és követei elérkeztek a Mekkához közeli Hudajbijába. A mekkai pogányok nem engedték õket Mekka városába lépni. Ekkor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) pecsétjét nyomta egy olyan szerzõdésre, mely tíz évig tartó békét garantált. A szerzõdésben voltak ugyan a muszlimok számára hátrányos kitételek, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azonban úgy döntött, inkább saját pecsétjével aláírja azt, mint hogy háborút viseljen. Így a küszöbön álló háborút sikerült megakadályozni. A hudajbijai békeszerzõdés egy rejtett igazságát a Korán így magyarázza:

(…)És ha nem lettek volna Mekkában -számotokra ismeretlen - hívõ férfiak és nõk, akiket letapostatok volna, anélkül, hogy tudtatok volna róluk, s ezáltal akaratlanul is nagyot vétkeztetek volna, akkor Allah nem tartotta volna vissza  kezeteket a harctól. Ám azért tett így, hogy bebocsássa az irgalmába, akit akar (azzal, hogy a hívõ mekkaiakat megkímélte, és megengedte, hogy más mekkaiak is idõben felvegyék az iszlámot). Ha elkülönültek volna egymástól, akkor fájdalmas büntetéssel sújtotta volna azokat, akik köztük hitetlenek. (Szúra Al-Fat 48:25)

Így a hudajbijai békeszerzõdés megakadályozta, hogy ártatlan muszlimokat öljenek meg Mekkában, ez ugyanis további vérontáshoz vezetett volna. Isten nem hagyta, hogy muszlim katonák megöljék azokat a muszlimokat, akik nem tudták elhagyni Mekkát. Tudjuk azonban, hogy napjainkban sok muszlim is meghal olyan akciók során, amit egyesek - igen hibásan -dzsihádnak neveznek. Hogy gondolhatja bárki is, hogy Isten megbocsátaná az efféle tetteket?

VI. A parancs és az utasítás követése

A dzsihádban a háborúnak egy másik nagyon fontos elve, hogy a minden muszlim által elfogadott központi hatalom utasításait kell követni. Ha személyek vagy csoportok anélkül tesznek bármit, hogy a központi hatalomtól erre parancsot kapnának; ha csak a saját elhatározásuk alapján döntenek, és tetteikrõl nem tartoznak elszámolással semmilyen központi hatalom felé, az káoszt eredményez. Még ha a központi hatalom összeomlik is, az sem ad okot arra, hogy emberek felelõtlenül viselkedjenek. Nem uralkodhat el káosz a dzsihád nevében. Nagy a valószínûsége annak, hogy egy ilyen helyzetben minden tett célt téveszt, és több kárt okoz, mint hasznot.

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) élete során semmilyen fegyveres harc nem folyt a dzsihád nevében az õ engedélye vagy parancsa nélkül. Csak pár olyan esetrõl tudunk amikor félreértések  konfliktusokat szültek. Mikor ezeket hírül adták a Prófétának, õt ezek a hírek lesújtották és az elkövetõket korholta. Megszidta például 'Abd Allah ibn Dzsahs-t amiért olyat tett, amire õ nem adott parancsot; Khalid ibn Walidot figyelmeztette, nehogy gyerekeket és nõket öljön meg, 'Amr ibn Umajja pedig köteles volt kompenzációt fizetni a muszlimok után, akiket megölt.

Még Abu Baszir esete sem volt kivétel ez alól a szabály alól. Abu Baszir a Bani Thakif törzsbõl származott. Miután muszlim lett, mekkai pogányok a börtönbe vetették. A hudajbijai békeszerzõdést követõen alkalma nyílt a menekülésre és Medinába ment, hogy az ottani iszlám közösségben keressen menedéket. A hudajbijai békeszerzõdés értelmében a medinaiak azonban kötelesek voltak a Mekkából érkezõ muszlim menekülteket visszaszolgáltatni a mekkaiaknak, így két ember jött is Mekkából Abu Baszirért.

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a békeszerzõdés kitételének engedelmeskedve átadta Abu Baszirt a mekkaiaknak. A helyzet miatt elkeseredett Abu Baszirt a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) így vigasztalta: „Abu Baszir! Most menj. Isten vigaszt nyújt majd neked, és kiutat fog mutatni számodra, és mindazok számára, akik a te sorsodra jutottak.” (Ibn Hisham, 1971, 3/337). Abu Baszir megölte az õt Mekkába vivõ emberek egyikét. A másik elmenekült. Abu Baszir visszatért Medinába, és azt mondta a Prófétának: „Ó Isten Prófétája! Megtartottad az ígéretedet. És Isten megmentett engem a kezeik közül.” A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) így felelt: „Hihetetlenül bátor vagy! Ha lett volna veled néhány ember, valószínûleg senki sem lett volna képes megállítani téged! Menj most, ahová csak akarsz.” (Waqidi, 1966, 2/626-627.).

 Abu Baszir magával vitt néhány embert, és helyõrséget szervezett belõlük a tengerparti Is városába, mely a Mekkából Damaszkuszba vezetõ karavánút mellett feküdt. Azok az emberek, aki felvették az iszlám vallást, és nem találtak menedéket Medinában, mind Abu Baszir köré gyûltek. Nem engedték a mekkai karavánokat tovább haladni. Végül a mekkaiak maguk mentek el Medinába, és kérték meg a Prófétát, hogy fogadja be Abu Baszirt és társait az iszlám közösségbe. Ez után a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) Medinába hívta Abu Baszirt és társait. Abu Baszirnak meg kellett védenie magát, és ez sikerült neki; sohasem volt célja, hogy a saját döntéseit elõtérbe hozza, és öntörvényûen cselekedjen. Mikor megérkezett az írásbeli parancs a Prófétától, hogy térjen vissza Medinába, már a halálos ágyán feküdt. Miután eltemették, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) parancsának megfelelõen hetven társa visszament Medinába, a többi pedig hazatért. (Ibn Abdulbarr, 4/20; Diyarbakri, 2/25).

VII. Humanitárius segély az ellenség számára

A dzsihádként értelmezett háborúban nem kell feltétlenül az ellenségnek ártani. Szörnyû nélkülözés idején az ellenség megsegítése is a dzsihád fogalma alá tartozik. Az ilyen viselkedés csökkentheti az ellenségeskedést, sõt, megbékítheti az ellenséget.

Miután a muszlimok Medinába mentek, Mekkában éhínség vette kezdetét. Ekkor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) aranyat küldött a mekkaiaknak, hogy azon gabonát, datolyát, takarmányt vásárolhassanak. Ez a támogatás segített nekik felszámolni a szegénységet.  Bár a pogány vezetõk, mint például Umajja ibn Halaf vagy Szafwan ibn Umajja nem voltak hajlandók elfogadni a segítséget, Abu Szufjan ezekkel a szavakkal fejezte ki háláját: „Isten fizesse meg a testvérem jóságát, amiért segítséget nyújtott rokonainak.” (Köksal, 1981, 14/304.).

Az ellenség megsegítésének egy másik példája a Yamama törzsbõl való Szumama ibn Uszal esete. Miután õ is muszlim lett, Szumama zarándokútra indult Mekkába. Az imáiból a pogányok észrevették, hogy muszlim, ezért elfogták, és megpróbálták megölni. A pogányok néhány vezetõje inkább úgy rendelkezett, bocsássák õt szabadon, arra gondoltak ugyanis, ha nem engedik el, nem kapnak többé élelmet a Yamama törzstõl. Mikor Szumama visszatért a törzséhez, azonnal beszüntette a Mekkába történõ élelmiszerszállítást. A mekkaiak így nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Követeket küldtek a Prófétához, hogy arra kérjék, utasítsa Szumamát az élelmiszer-export visszaállítására. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) írásban elrendelte, hogy Szumama oldja fel a blokádot. Így Szumama ismét engedélyezte, hogy népe élelmiszert szállítson Mekkába.[18]

VIII. A háború, mint végsõ eszköz

A haderõ alkalmazása adzsihád szemszögébõl nem mindig a megfelelõ magatartásforma. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a badri csata elõtt a fegyveres erõ használata egyáltalán nem volt megengedett. Három hónappal azelõtt, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) Medinába ment volna, az 'Aqabai Esküben Abbasz ibn Ubada kijelentette: „Ó, Isten Prófétája! A téged az igaz hittel és a Könyvvel hozzánk küldõ Istenünkre esküszöm, ha úgy kívánod, akkor az összes minai embert kardélre hányjuk.” Bár a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) sokat szenvedett a Mekkából az aqabai vásárra érkezõk miatt, mégis így felelt: „Ez nem az, ami számunkra elrendeltetett. Most térj vissza áruidhoz.” Ebbõl világosan látjuk, hogy az elnyomásra, provokációra és a kínzásra nem mindig a nyers erõ a megfelelõ válasz.

Mi volt a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) kifogása Abdullah ibn Dzsahs ellen, aki a mekkai bástyákon folytatott kémtevékenységet a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) emigrációjának tizenhetedik hónapjában, és aki pár embert megölve, párat fogságba ejtve megtámadott egy Kurejs karavánt? Természetesen az, hogy mindkét tevékenységet Radzsab idején, a szent hónapok egyike alatt követte el. Ilyenkor tilos mindennemû harc. Ráadásul a körülmények nem voltak megfelelõk arra, hogy a Kurejs törzzsel és szövetségeseikkel háborút kezdeményezzenek. 

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) diplomáciájának helyénvalósága akkor nyert bizonyosságot, mikor pecsétjét nyomta a hudajbijai békeszerzõdésre, mint azt már korábban is említettük (Fath 48:25). Mekkát az ezután tartó két éves békeállapot után, bárminemû vérontás nélkül sikerült meghódítani. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) életébõl nyert, ezekhez hasonló példákból is láthatjuk, hogy a cél eléréséhez nem kell mindig fegyveres konfliktusba keveredni.

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) felhagyott például Taif hosszúnak ígérkezõ ostromával, mert nem akarta, hogy a katapultokból vakon kilõtt lövedékek gyermekeket és asszonyokat öljenek meg. Így a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) sokak életét megkímélte mindkét oldalon. Ez egy rendkívül bölcs stratégia volt, mely lehetõvé tette, hogy harcok nélkül is elérjék céljukat, hisz Taif népe ráébredt arra, hogy városuk egy elszigetelt, nem hívõ közösséggé vált az Arab-félszigeten, és Medinába mentek még az év vége elõtt, hogy felvegyék az iszlám vallást.

Röviden tehát, azok öntörvényû gaztettei, akik városok népes utcáin autókat vagy épületeket robbantanak, vagy gyújtanak fel ártatlan civilek életét kioltva, vagy az emberrablók tettei, akik túszaikat megkínozzák, vagy megölik, semmi esetre sem tekinthetõk dzsihádnak. Ebbõl kifolyólag mudzsahidnak sem nevezhetõ az, aki ezeket elköveti. Ezeknek az akcióknak sem a Koránban, sem a szunnában („A Próféta hagyománya”, azaz a cselekedeteit és mondásait leíró gyûjteményben) nincsen alapjuk. Az a fontos, hogy valami hogyan van felépítve, mik a jellemzõi, nem az, hogy minek nevezik azt. Az semmilyen formában nem történhetett meg, hogy muszlimok ilyen szennyes és véres módját válasszák annak, hogy  hangjukat halassák.

Bebizonyított, hogy valójában ez egy olyan módszer, melyet nem muszlim anarchista csoportok alkalmaztak és alkalmaznak ma is. A mai napig semmiféle hasznot nem nyert ezekbõl az akciókból a muszlim közösség, sõt épp ellenkezõleg, ezek az események rombolták le az iszlám imázsát, azét a vallásét, mely a tudomány, az igazság, a jog, a béke és a szeretet alapjain nyugszik. Ezek az események vezettek oda, hogy az emberek fejükben kapcsolatot létesítettek az iszlám, a muszlimok és a terrorizmus között. Ezek az állítólagos dzsihádnak nevezett akciók többet ártottak az iszlám világnak, mint bármi más.

Ahogy azt a fentiekben részletesen kielemeztük, a terrornak adzsihád semmilyen aspektusában nincsen helye. A Korán és a szunna szigorú szabályokat fektet le mindarról, hogyan kell egy muszlimnak viselkednie különbözõ körülmények között, kivel és milyen feltételekkel kezdeményezhet harcot. Nem lehet igaz muszlim az, aki szembeszáll azokkal a parancsokkal, amelyet Isten és az Õ Prófétája megalapozott.

Felhasznált irodalom:

  • Ahmad ibn Hanbal Al-Musnad,Bejrút,1985
  • Bukhari, Abu 'Abdullah Muhammad ibn Ismail Al-Jami' al-Sahih,Isztambul,1981
  • Diyarbakri, Husayn ibn Muhammad ibn al-Hasan Tarikh al-Hamis fi Ahwal al_Anfas al_Nafs Bejrút
  • Abu Dawud, Sulayman ibn Ash'as al-Sijistani Sunan Abu Dawud,Bejrút,1971
  • Ibn Abdilbarr Al-Istiab fi Maifat al-Ashab
  • Ibn Hajar, Ahmad ibn Ali Al-Isaba fi Tamyiz as-Sahaba, Bejrút,1910
  • Ibn Hisham, Abu Muhammad Abdulmalik  Al-Sirat al-Nabawiyya, Bejrút,1971
  • Ibn Sad at-Tanakatu'l Kubra, Bejrút,1985
  • Köksal, M. Asım Islam Tarihi, Isztambul,1981
  • Muslim, Ibn Hajjaj al-Kushayri Sahi hal-Muslim, Isztambul,1981
  • Tabari, Tafsir,Egyiptom, 1954
  • Waqidi, Muhammad ibn 'Umar Kitab al-Maghazi,Oxford University Press, 1966
  • Zukani, Muhammad Sharh al-Mawahib, Bejrút,1973

DR HAMZA AKTAN - Az iszlám jog professzora a kelet-törökországi Erzurumban lévõ Atatürk Egyemen.


[1] Ibn Hisham, 1971, 2/304; Tabari, 1967, 2/465, 561.

[2] Ibid.

[3] Köksal, 1981, 1/353.

[4] A zakat egy az iszlám alapelvei közül. Minden hívõ vagyonából jótétemény gyanánt köteles egy részt beszolgáltatni évente egyszer. A zakat akkoriban, Arábiában legalább öt tevébõl és egy kecskébõl vagy birkából állt, amennyiben meg tudtak élni a legelõn egy éven keresztül. Ennek a résznek a kiszámolása szabályok szerint mûködik. Manapság a nyugati országokban nem terményben fizetik a zakatot, hanem minden ország vagy muszlim közösség megállapít egy bizonyos fejkvótát, amit be lehet fizetni valamelyik muszlim jótékonysági egyesület számlaszámára vagy le lehet adni a helyi mecsetben stb. Mivel nincsen mindenhol központi muszlim fennhatóság, sokszor a helyi mecset dönti el, hogy kinek hogyan juttat a zakatból vagy hogy milyen jótékonysági célra fordítja.

[5] Bukhari, Hudhu, 17-18; Muslim, Qusama, 9-11.

[6] Ibn Hisham, 3/101; Haythami, 6/120.

[7] Waqidi, 1/290.

[8] Kortárs tudósok által írott könyvek összessége. A szerzõk ugyanannak a körnek vagy Szufi iskolának voltak a tagjai egy 10-20 évet felölelõ periódusban. A Tabaqatot a hadísz részeként tartják számon. A Tabaqat elsõ könyve az Al-Tabaqat al-Kubra, melyet Ibn Sa'd szerzett, és a Próféta követõinek életét meséli el. (tabi'un)

[9] A Maghazi a Próféta harci cselekedeteit elmesélõ könyvek összessége.

[10] Abu Dawud, Jihad, 111.

[11] Waqidi, 3/117-118.

[12] Ibn Hisham, 4/280-281

[13] Köksal, 1981, 35.

[14] Ibid. 41.

[15] Bukhari, Maghazi, 28; Inb Hajar 1328; 1/418.

[16] Ibn Sa'd, 2/53; Waqidi, 1/351-352.

[17] Ahmad ibn Hanbal, 1985, 4/279; Zurkani, 1973, 3/74.

[18] I. Hisham, 4/228.

Pin It
  • Készítés ideje: