Az iszlám, mint az egyetemes megbocsátás vallása

Az élet Isten legelsõ és legnyilvánvalóbb áldása, az igaz és örökkévaló élet pedig a túlvilági élet. Mivel ezt az életet azzal érdemelhetjük ki, ha kedvében járunk Istennek, ha elnyerjük az Õ megelégedettségét, Õ könyörületbõl Prófétákat és szent írásokat küldött nekünk. Az emberiséget érintõ áldásait említve a Szúra al-Rahmanban (A Könyörületes), így kezdi mondandóját:

A Könyörületes megtanította a Koránt, õ teremtette az embert és megtanította neki az érthetõ beszédet (55:1-4).

Ennek az életnek minden területe a túlvilágra való felkészülés, és minden élõlény e végzet felé tart. A parancs magától értetõdõ minden egyes erõfeszítésben és könyörület lakozik minden teljesítményben. Néhány természetes esemény vagy társadalmi krízis elsõre kellemetlennek tûnhet, de nem szabad úgy tekintenünk rájuk, mintha nem lennének összhangban a könyörülettel. Olyanok, mint a sötét felhõk, vagy a villámlás és mennydörgés, amik bár félelmetesek, ennek ellenére az esõ jó hírét hozzák el nekünk. Ezért az egész világegyetem a Könyörületest dicséri.

Mohamed Próféta (áldás és béke legyen vele) olyan, mint a tiszta vizû forrás a sivatag szívében, egy fényforrás a mindent elnyelõ sötétségben. A Könyörület az Õ kezében egy varázskulcs volt, mert vele megnyitotta a szíveket, amelyek annyira meg voltak keményedve, hogy senki nem gondolta volna, hogy meg lehet õket nyitni. De õ még többet tett: a hit fáklyáját gyújtotta meg bennük.

Isten Küldötte az iszlámot hirdette, az egyetemes megbocsátás vallását. Azonban néhány önjelölt humanista azt állítja, ez „a kard vallása”. Ez teljes képtelenség.

Hasonlóképpen a megbocsátás, könyörület adagolása és annak megállapítása, hogy ki érdemli meg, nagyon fontos, mert „az irgalom egy farkasnak csak növeli annak étvágyát, és mivel nem elégedett azzal, amit kapott, többet követel.” A bajkeverõkkel szembeni könyörület még agresszívabbá teszi õket, és arra bátorítja õket, hogy mások ellen dolgozzanak. Valójában az igaz könyörület megkívánja, hogy az ilyen embereket távol tartsák a rossz cselekedetektõl. Amikor Isten Prófétája azt mondta híveinek, hogy segítsék az embereket, amikor igazságosak, és amikor igazságtalanok, õk arra kérték, hogy magyarázza el nekik ezt a látszólag paradoxont. Õ ezt válaszolta nekik: „Az ilyen embereken úgy tudtok segíteni, hogy megakadályozzátok õket igazságtalanságok elkövetésében.” Ezért a könyörület igényli, hogy azokat, akik bajt okoznak, megfosszák ilyesmire alkalmas eszközeiktõl, vagy egyszerûen megállítsák õket. Másképp õk veszik át az irányítást, és akkor azt tehetnek, amit csak akarnak.

Isten Prófétájának irgalma körbefogott minden élõlényt. Tudta, hogyha véreskezû, vérszomjas embereknek juttatna hatalmat mások felett, az lenne a zsarnokság elképzelhetõ legszörnyûbb formája. Ezért könyörületbõl azt akarta, hogy a bárányok békében és biztonságban élhessenek a farkasok támadásaitól. Természetesen szerette volna, hogy mindenki az útmutatás szerint éljen. Valójában éppen ez volt a legnagyobb aggodalma:

Lehetséges, hogyha õk nem hisznek ebben az üzenetben, akkor még elemészted magad a bánattól, miközben utánuk igyekszel.(18:6). Amikor súlyosan megsebesítették Uhudnál, felemelte kezeit és fohászkodott: „Ó, Istenem, bocsáss meg a népemnek, mert õk nem tudják…”

A mekkaiak, saját honfitársai annyi szenvedést okoztak neki, hogy végül Medinába menekült. Még a következõ öt év sem nevezhetõ békésnek, távolról sem. Mindazonáltal, amikor egy csepp kiömlött vér nélkül elfoglalta Mekkát prófétaságának 21. évében, megkérdezte a mekkai hitetleneket: „Milyen bánásmódot vártok el tõlem?” Õk egyhangúan válaszoltak: „Te egy nemes ember nemes fia vagy.” Ezután közölte velük döntését: „Elmehettek, semmilyen szemrehányás nem ér ma titeket. Isten bocsásson meg nektek. Õ a Legirgalmasabb.”1

A Próféta (áldás és béke legyen vele) az irgalom legmagasabb fokát gyakorolta a hívõkkel szemben:

Egy küldött jött el hozzátok, aki közületek való, fájdalmas számára a ti szenvedésetek, nyugtalan miattatok, aggódik értetek, irgalommal teli és könyörületes a hívõkkel szemben (9:128). A gyöngédség szárnyait leeresztette a hívõkre a megbocsátás révén (15:88), és a hívõk õrzõje volt, közelebb volt hozzájuk, mint õk saját magukhoz (33:6).

Könyörülete még az álszentekre és a hitetlenekre is kiterjedt. Tudta, hogy kik az álszentek, de soha nem fedte fel õket, mert ezzel megfosztotta volna õket a teljes állampolgárság jogaitól, amelyet azzal nyertek el, hogy kifelé megtették a tanúságtételt (hitvallást) és gyakorolták a hitet.

A hitetlenekrõl szólva Isten lemondott teljes elpusztításukról, habár a múltban sok hasonló embert pusztított el: De Isten soha nem büntetné meg õket, amíg te köztük vagy; Isten soha nem fenyítené meg õket, amíg bocsánatért könyörögnek (8:33). Ez az ája (versszak) a mindenkori hitetlenekre utal. Isten nem hajlandó együttesen elpusztítani az embereket addig, amíg a Próféta (áldás és béke legyen vele) követõi életben vannak. Emellett õ nyitva hagyta a megtérés ajtaját egészen az Utolsó Napig. Bárki felveheti az iszlámot vagy kérheti Isten bocsánatát attól függetlenül, hogy mennyire tekinti magát bûnösnek.

Ebbõl az okból a muszlimok ellenségeskedése a hitetlenekkel szemben egyfajta szánalom. Amikor Omar (Isten legyen vele elégedett) egy 80 éves hitetlennel találkozott, leült és zokogott. Amikor az megkérdezte õt, hogy miért tesz így, ezt válaszolta: „Isten olyan hosszú életkort biztosított neki, és õ mégsem tudta megtalálni az igaz utat”. Omar Isten Küldöttének tanítványa volt, aki maga ezt mondta: „Nem azért küldtek, hogy megátkozzam az embereket, hanem a könyörület jeleként jöttem”2, és „Én vagyok Mohamed, és Ahmed (a fölöttébb dicsért), és Muqaffi (az Utolsó Próféta); én vagyok Hashir (az utolsó próféta, akinek jelenlétében majd a halottakat feltámasztják); a megbánás prófétája (a próféta, aki által a bûnbánat ajtaja mindig nyitva áll majd), és az irgalom prófétája.”3

Isten Hírnöke, Mohamed (áldás és béke legyen vele) különösen megbocsátó volt a gyermekekkel szemben. Amikor egy gyereket látott sírni, leült mellé és osztozott érzéseiben. Egy anya gyermekével kapcsolatos fájdalmát jobban átérezte, mint maga az anya. Egyszer azt mondta: „Amikor imádkozom, arra vágyom, hogy meghosszabbíthassam az ima idejét. Azonban amikor egy gyermeket sírni hallok, lerövidítem az imát, hogy enyhítsem az anya aggodalmát.”4

A gyerekeket a karjába vette és átölelte õket. Egyszer, amikor imádott unokáit, Haszánt és Huszein-t ölelte, Aqra ibn Habis a következõt mondta neki: „Van tíz gyermekem, akik közül egyet sem csókoltam meg soha”. Isten Hírnöke (áldás és béke legyen vele) így válaszolt: „Aki nem könyörületes másokkal, õ maga sem részesül könyörületben.”5 Egy másik verzió szerint ezt még kiegészítette a következõ szavakkal: „Mit tehetek érted, ha Isten megfosztott téged a könyörület érzésétõl?”6

Egy alkalommal ezt mondta: „Légy irgalmas a földiekkel, hogy a mennyeiek is irgalmazzanak neked.”7 Amikor Sa'd ibn 'Ubada beteg lett, Isten Hírnöke (áldás és béke legyen vele) meglátogatta õt otthonában, és látva, hogy hû társa milyen szánalomra méltó állapotban van, elkezdett sírni. Ezt mondta: „Isten nem büntet a könnyek és a keserûség miatt, hanem emiatt büntet”, és a nyelvére mutatott.8 Amikor 'Uthman ibn Mad'un meghalt, patakokban folytak a könnyei.

A Banu Muqarrin klán egyik tagja egyszer megütötte a szolgálólányát. A szolgálólány értesítette Isten Hírnökét, aki uráért menesztette õt. Azt mondta neki: „Minden indokolható ok nélkül megütötted õt. Ereszd õt szabadon.”9 Az úr számára sokkal jobb volt felszabadítani egy rabszolgát, mint e cselekedet miatt büntetésben részesülni a túlvilágon. Isten Hírnöke (áldás és béke legyen vele) mindig védelmezte és támogatta az özvegyeket, árvákat, szegényeket és fogyatékosokat már a prófétaságának kezdete elõtt is. Amikor izgatottan hazatért a Hira hegyrõl az elsõ Kinyilatkoztatás után, felesége, Khadidzsa így szólt hozzá: „Remélem, hogy te leszel ennek az Ummának (közösségnek) a prófétája, mert te mindig az igazat mondod, megszolgálod a bizalmat, támogatod rokonaidat, segíted a szegényeket és elesetteket, és megeteted a vendégeket.”10

A könyörületessége az állatokra is kiterjedt. Tõle hallhattuk: „Egy prostituáltat Isten elvezetett az igazsághoz és végül a Paradicsomba tért meg, mert inni adott egy szegény, szomjúságtól haldokló kutyának. Egy másik nõ a pokolra került, mert hagyott egy macskát éhen halni.”11 Egyszer, amikor egy hadjáratról tértek vissza, néhány társa kiemelt pár kismadarat egy fészekbõl, hogy megsimogathassák azokat. Az anyamadár visszatért és nem lelve csemetéit, visítva körbe-körbe kezdett repkedni. Amikor tudomást szerzett errõl, Isten Hírnöke (áldás és béke legyen vele) haragra gerjedt és megparancsolta, hogy a kismadarakat tegyék vissza a fészekbe.12

Amikor Minában tartózkodtak, néhány társa megtámadott egy kígyót, hogy megöljék. Azonban a kígyónak sikerült elmenekülnie. Ezt messzirõl látva Isten Hírnöke (áldás és béke rá) megjegyzést tett: „Megmenekült a gonosztól, mert számára titeket a gonosz küldött.”13 Ibn 'Abbas tudósít róla, hogy Isten Hírnöke egyszer látott egy embert, aki közvetlenül a levágandó birkája elõtt élesítette kését, és megkérdezte tõle: „Többször is meg akarod ölni?”14

Mohamed (áldás és béke legyen vele) teljesen tiltott és irtott minden faj és bõrszín alapján történõ megkülönböztetést. Egyszer Abu Dharr annyira mérges lett Bilalra, hogy sértegetni kezdte: „Te, fekete nõ fia!” Bilal Isten Hírnökéhez ment, és könnyek közt mesélte el neki az esetet. A Próféta (áldás és béke legyen vele) szemrehányást tett Abu Dharrnak: „Még mindig viseled a dzsahilijja (tudatlanság, barbarizmus) jelét?” Abu Dharr bûnbánóan a földre feküdt és ezt mondta: „Nem emelem fel a fejem, amíg Bilal rá nem lép és át nem gyalogol rajta.” Bilal megbocsátott neki és kibékültek.15

 A cikk eredetileg megjelent: Fethullah Gülen, Sonsuz Nur (A határtalan fény), 9. kiadás (Izmir: Nil Yayinlari, 1997), 1:377-97.