A mártíromság meghatározása

Ahhoz, hogy egy problémát megértsünk, és megoldást találjunk rá, elsõként a problémát kiváltó okokat kell feltérképeznünk. Máskülönben az analízisek, kritikák, a probléma megoldásának kísérletei eredménytelenek maradnak. Ha egy olyan nemes eszményt, mint a mártíromságot, elítélendõ cselekedetek mozgatórugójaként tudják felmutatni, , akkor ennek  a jelenségnek az okait behatóan meg kell vizsgálni, és a találtakhoz képest kiértékelni. Azonban ebben az értekezésben nem ezt kutatjuk, hanem azt a kérdést fogjuk körüljárni, hogy mi a mártíromság helye az iszlámban, és kik számítanak mártírnak.

Az ideális ember

A Korán és a szunna, az iszlám két alapvetõ írásos forrása ideális, avagy példaértékû emberként négy embertípust különböztet meg: a prófétákat, a siddiqín-t (végtelenségig megbízható és igazságos személyek), a sahíd-ot (mártírok vagy tanúk), és a salih embereket (igazságosak) (Szúra An-Niszá 4:69). Ezek közül az elsõ a legmagasabb szint, amit ember csak elérhet, a legnagyobb tökéletesség. Ez a cél viszont erõfeszítésekkel nem érhetõ el, Isten maga választja ki azt a személyt, akit prófétaként az emberiségnek küld, és Õ biztosítja prófétája számára a szükséges erényeket. Azonban az utolsó prófétát, Mohamed Prófétát követõen, Isten több prófétát már nem fog küldeni, tehát a másik három szint az elérendõ cél annak, aki a tökéletességre szeretne törekedni.

A mártíromságban alapvetõ, hogy az egyén megtapasztalja az igazságot az élet minden területén, és ez a viselkedésében is meg kell jelenjék. A mártíromság velejárója még a ghajb, a láthatatlan világ megtapasztalása belsõ érzékelés révén. Ez az érzékelés ahhoz hasonló, ahogyan az emberek a való világot látják. A Korán a sáhid és sáháda (tanúság) szavakat használja erre vonatkozólag. Így, ha azt mondjuk, akik életüket adták Istenért, azok mártírok vagy tanúk, akkor tulajdonképpen egy metaforát használunk. Azért hívják õket „tanúnak” (mártírnak), mert az igazság szemtanúi lesznek, és olyan mélyen hisznek az általuk megtapasztalt igazságban, hogy életüket is képesek kockára tenni ezért.

A történelem folyamán a mártíromság eszménye mindig is egy kimagasló helyet kapott a hívõ muszlimok szívében. Egy bizonyos értelemben a mártíromság ideája volt az, ami a muszlimokat a gyakorta túlerõben lévõ ellenség legyõzéséhez segítette. Volt persze olyan is, hogy mindkét sereg muszlim volt, ilyenkor az szenvedett vereséget, aki emiatt kevesebb energiát fektetett a csatározásba. Így vesztették el például az ankarai csatát (1402), ahol a mongol Timur seregével szembekerülve az ottomán katonák úgy gondolták, hogy mivel az ellenség szintén muszlim, ebben a csatában mártírhalált halni, vagy túlélve háborús hõssé (gázi) válni lehetetlen. (Gökbilgin)

Mártír lehet az, aki egy szent célért küzdve életével fizet. Nem annyira a halál módja - háború, gyilkosság (muszlim vagy nem muszlim keze által), baleset vagy betegség -hanem az ember vallásához hû életvitele számít. A mártíromság az egy spirituális szint; elérésében az egyén határozott szándéka nagy szerepet játszik. Az iszlámban tilos a halál után vágyakozni. Egy hívõnek azért kell küzdenie, hogy megnyerje és minden áron túl is élje a háborút; mártírrá csak az válik, aki a legvégsõkig küzdött, de mégis meghalt a csatatéren. Még ha valakinek a mártíromság is a végsõ célja, ha az Istenért való küzdés helyett a halált választja, az egyszerû öngyilkosságnak számít. Az öngyilkosság pedig tiltott az iszlámban. Tudjuk, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) és korabeli követõi megtették a szükséges elõvigyázatossági lépéseket, hogy a halált elkerüljék, és nem keresték azt. Fegyvereket vettek magukhoz, és pajzsokat használtak csata közben; ha szükség volt rá, visszavonultak, védõárkokat ástak; vagyis azon voltak, hogy túléljék és megnyerjék a harcot. Meghalni egy csatában nem lehet egy muszlim célja, ha ezzel a céllal veti magát valaki a harcba, azzal csak hatalmasat veszíthet.

Kiket tekinthetünk mártírnak?

Mártír az, aki életét veszti, miközben azt az áldásos ösvényt próbálja követni, amit Isten a hívõk számára kijelölt (tehát az iszlám elõírásai szerint él), és azokat az értékeket védelmezve hal meg, melyeket Isten védeni rendelt, például birtokának, családjának, önmagának vagy vallásának védelmezése közben. Ezek az emberek dicséretre méltóak. Azonban egy hívõ nem csak Allah ügyéért harcolva halhat mártírhalált. Egy mártír halálának oka még a következõ lehet: járvány, vízbe fulladás, külsõ- vagy belsõ szervi betegség, tûzvész, törmelék alá temettetés katasztrófa esetén, szülés. is. Az iszlám három különbözõ mártírtípust különböztet meg: a tökéletes mártírt, az evilági mártírt, és a túlvilági mártírt.

A tökéletes mártír

A tökéletes (eszményi, abszolút) mártír esetében az Isten színe elõtt véghezvitt mártíromság teljes, és a temetés rituáléja is méltó egy mártírhoz, azaz 1) nem végzik el a test rituális mosdatását, 2) a testet nem tekerik halotti lepelbe, 3) nem tartják meg a halotti imát - bár ez utóbbi vitatott.

Hat feltétele van annak, hogy valakit „tökéletes mártírnak” tekintsünk:

  1. Muszlim volta: a mártíromság elõfeltétele, hogy az illetõ hívõ muszlim legyen,. Akik nem hívõk, azok nem részesülhetnek a túlvilági áldásokban.
  2. Felelõsséggel kell bírnia: ahhoz hogy a muszlim törvények alapján cselekedeteiért felelõsnek tekintsünk valakit, teljes szellemi egészségnek kell örvendenie, és el kell érnie a pubertáskort. Imam Azam véleménye szerint gyermekek és szellemileg sérült emberek nem tekinthetõk felelõsségre vonhatónak, így nem válhat belõlük „tökéletes mártír”. Vannak azonban tudósok, akik másként vélekednek: „Azok, akik nagykorúak, és azok, akik még nem érték el a nagykorúságot, egyenlõ elbírálás alá esnek mártíromság szempontjából, mivel minden gyermek muszlimnak tekintendõ.. Így ha harc közben elesnek, õk is mártírnak tekinthetõek. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) az Uhud-csatában elesetteket mártírnak tekintette, köztük a gyermekeket is, mint például Haris b. Numan-t” (Az-Zuhayli,3:105).
  3. A rituális tisztaság állapotában kell lenni: a mártírnak mentesnek kell lennie az általános értelemben vett tisztátalanságoktól. Azonban Muhammad imám, Abu Yusuf, Sáfí, Ahmad ibn Hanbal és Málik imám együttesen azt az álláspontot képviselik, hogy a mártíromság önmagában elmossa a tisztátalanságot, ezért azoknak a személyeknek a testét, akik tisztátalanul haltak meg-például szexuális együttlét után nem mosakodtak, és így csatároztak-, nem kell rituálisan megmosni. Imam Azam szerint viszont azok, akiket ilyen állapotban ért a halál, nem részesülhetnek a „tökéletes mártír” számára elõírt temetési szertartásban, testüket rituálisan meg kell mosni. A fenti tudósok Hanzala esetével igazolják nézetük helyességét: házassága utáni reggelén Uhud harcában vesztette életét, és annak ellenére, hogy felesége tudatta a Prófétával, hogy Hanzala halála pillanatában tisztátalan volt, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) úgy rendelkezett, hogy õt is rituális mosdatás nélkül temessék el (mint az összes többi mártírt), hiszen õt az angyalok már megtisztították (Ibn Abidin 3:514).
  4. Meggyilkolás által kell meghalnia, és nem igazságszolgáltatásból kifolyólag, például egy elkövetett bûn büntetéseként.
  5. Nem lehet sebesült, akit elszállítanak a harctérrõl: a murtas szó, mely szó szerint így fordítható: „háborúban megsebesült személy, akit egy másik helyre szállítanak”, azokat is magába foglalja, akik orvosi ellátásban részesülnek, esznek, isznak, alszanak, beszélgetést folytatnak, elmondják utolsó akaratukat, és más hasonló dolgokat tesznek haláluk elõtt.. Ha mindez a sebesülés helyén megy végbe, az nem változtatja meg a „tökéletes mártíromságot”. 'Omár, 'Ali és 'Oszmán (a második, a negyedik és a harmadik kalifák) esete tökéletes példa erre. 'Omárt és 'Alit egy másik helyre szállították, miután halálos sebet kaptak, így testüket a halál után rituálisan megtisztították. Oszmánt azonban, aki a sérülés elszenvedésének helyen vesztette életét, nem részesítették a rituális mosdatásban, és „tökéletes mártírként” temették el.
  6. A vérdíj hatáskörén kívül kell esnie: a muszlim törvények szerint bizonyos gyilkosságokért halálbüntetés jár, ha azonban a haláleset véletlen baleset következménye, akkor azt nem alkalmazzák. Ha például az esetet egy városban, fényes nappal követik el, és a halál oka egy kisebb rúgás vagy ütés valami olyan tárggyal, amit nem kifejezetten ölésre használnak, mondjuk korbáccsal (bár az ilyen eszközök használata felébreszti a gyanút, hogy a gyilkosság mégis csak szándékos volt), az ilyen esetekben a halálbüntetés nem megengedett. Röviden tehát, a muszlim törvények értelmében mártírnak minõsül az, aki olyan gyilkosság áldozata, melynek elkövetõjét halálbüntetés sújtja; más gyilkosságok (ahol a halálbüntetés nem alkalmazható) áldozatai nem minõsülnek mártírnak. (al-Kasani 1/321). Azok, akik hitetlenek, útonállók vagy terroristák ellen harcolva vesztik életüket, mártírnak minõsülnek, függetlenül attól, hogyan ölték meg õket. Azok, akik az itt felsorolt feltételek bármelyikének nem felelnek meg, nem tekinthetõk tökéletes mártírnak, temetésükkor nem a tökéletes mártíroknak kijáró szertartásban részesülnek.

Ha egy hívõt nem becsületbeli ügybõl kifolyólag öltek meg, „tökéletes mártír” lehet belõle. Azok, akik a csatamezõn az ellenséggel szemtõl szembe harcolva vesztik életüket, mártírnak minõsülnek akkor is, ha véletlenül saját maguk okozzák fegyverükkel a halálukat, ha saját bajtársaik ölik meg õket tévedésbõl, ha lóról leesve törik össze magukat, ha muszlim vagy nem muszlim harcosok lovai tapossák õket halálra, ha nyíllal lövik õket agyon, vagy ha különösebb külsérelmi nyom nélkül halva találják õket a csatamezõn. Õket mind, mind a mártíroknak kijáró temetési elõírások szerint kell sírba tenni.. A múltban használatos harci eszközök, mint például ló, nyíl stb. helyettesíthetõk modern világunk vívmányaival.

Azok, akik a falujukat ért támadás során vesztik életüket, vagy akik lázadók keze által halnak meg, azok, akik munkavégzés közben, az otthonukban vagy a munkahelyükön lesznek támadás áldozatai, illetve azok, akiket szülõjük szánt szándékkel megöl, szintén mártírok (Sarahsi 2, 52). Ha egy csoportosulás muszlimok ellen háborúskodást kezdeményez, akkor az utóbbiak, mivel saját maguk és a muszlim közösség védelmének érdekében áldozták fel életüket, mártírhalált halhatnak. (al-Ayni 3, 307). Ebbõl az is következik, hogy akik a támadó oldalon vesztették életüket, nem lehetnek mártírok, õk kegyetlen bûnösöknek tekintendõk.

Az evilági mártírok-hamis mártírok

Azokat, akik harcban esnek el, és a „tökéletes mártírnak” kijáró elõírásokat betartva temetnek el, viszont valójában nem azok-bár ezt nem tudja róluk senki sem-„evilági mártírnak” hívják. Ide tartoznak azok, akik nem Isten akaratának teljesítését tartották szem elõtt, hanem bosszúvágyból, büszkeségbõl vagy iszlámmal ellenkezõ ideológiáért, például fajgyûlölõ indulatokból kifolyóan, vagy evilági hasznokért harcoltak, valamint a dezertálók és fosztogatók, (Zuhayli 2, 150). Mivel haláluk után e motivációk feltárása nehéz, akár lehetetlen, ezeket az embereket a mártírnak kijáró tisztelettel övezik. Túlvilági sorsukat azonban így festi le a Próféta (áldás és békesség legyen rajta): „Az elsõk, akik majd az Ítéletnapon kedvezõtlen elbírálásban részesülnek, a hamis mártírok(ként ismertek). Megmutatják majd jutalmukat, melyet maguk is elismernek. Aztán Isten megkérdezi: „Mit tettél azért, hogy ezeket kiérdemeld?” A hamis mártír így felel: „Érted harcoltam, amíg mártírhalált nem haltam.” Az Isten így szól hozzá: „Hazudsz! Azért harcoltál, hogy az emberek majd azt mondják rólad, 'Micsoda bátor férfi!' Így is tettek a Földön. (Megkaptad tehát, amit akartál, ez volt a fizetséged).” Majd Isten úgy rendeli, hogy ez a személy a pokol tüzén égjen.”[1]

Egy másik hadíszban a következõképpen jelenik meg az „evilági mártírok” túlvilági élete: Megkérdezték a Prófétát, mi történik a túlvilágon azokkal, akik csak a látszat miatt, földi javakért, hírnévért vagy fajgyûlölõ indíttatásból harcoltak, ha õket e világon, mint Isten akaratának teljesítõit tartjuk számon. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) így felelt: „Azok, akik Isten igéjének dicsõségéért harcoltak, azok Istenért harcoltak.”[2] Itt azt kell megértenünk, hogy a legfontosabb cél Isten tetszésének elnyerése, bármi legyen is a köztes indíték. Összefoglalóan tehát, ha valaki életvitelét tekintve feddhetetlen és vallása védelméért is harcol, de életét veszti, akkor valóságos mártírnak számít. Azonban mindez nagyfokú érzékenységet, teljes szívbéli odaadást kíván, valamint azt, hogy ne tévesszük a célt szem elõl.

Egy nap a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) megkérdezte: „Kiket tartotok magatok közül mártírnak?” Az emberek így válaszoltak: „Azokat, akik fegyver által esnek el.” Erre a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ekképp felelt: „Sokan esnek el fegyver által, akik nem mártírok; sokan vannak olyanok is akik ágyban, párnák közt halnak meg, mégis a sziddiqek (végtelenségig megbízható személyek) és a mártírok jutalmait kapják majd meg.” (al-Isfahani 8, 251). Egy másik hádíszban a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) arra hívja fel a figyelmet, hogy bizonyos rossz szokások milyen kárt okoznak: „Azok, akik gyakran illetik az embereket szitkokkal, nem részesülnek a sáfá-ban (közbenjárás)[3], és nem tekinthetõk mártírnak sem.”[4] Napjainkban is vannak olyan emberek, akik azt állítják, hogy szent ügy érdekében harcolnak. Elátkozzák azokat, akik másképp gondolkodnak, sõt azokat is, akik nem támogatják õket, mondván: ezek mind hitetlenek vagy pogányok. Egy ilyen nézõpontnak nyilvánvalóak a veszélyei. Ha egy hívõt valaki hitetlenséggel vádol, akkor valójában a vádló az, aki hitszegést követ el, mert ez ellenkezik a Korán parancsolatával:,[5]

Ti hívõk! Ha fölkerekedtek Allah útján a harcra, akkor jól nyissátok ki a szemeteket, s ha valaki a béke üdvözletével köszönt benneteket, ne mondjátok neki: „Te nem vagy hívõ!” (Szúra An-Niszá 4:94)

A vádló nem tudhatja, mit gondol pontosan az, akit vádol, tehát valójában hívõ-e vagy csak annak mondja magát. Tehát azt a hibát elkerülendõ, hogy valaki harc közben megöl egy hívõt, mert úgy ítéli meg, hogy az hitetlen, ez a vers elõírja, hogy életben kell hagyni mindazt, aki a muszlimok között szokásos „Béke legyen veled.” (Szelám alejkum.) köszöntés kiejtésével kinyilvánítja muszlim voltát. Ez még egy a számos érv közül annak alátámasztására, miért nem követhet el egy muszlim öngyilkos merényletet, ahol tudtán kívül megölhet muszlimokat is a nem muszlimokkal együtt.

Túlvilági mártírok

Azok az emberek tartoznak ebbe a csoportba, akik „tökéletes mártírként” vesztették életüket, azonban a fentebb említett hat feltétel közül egynek vagy többnek nem feleltek meg, ugyanakkor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) õket mégis mártírnak nevezte. Omár és Ali szintén túlvilági mártírnak tekinthetõek, mivel õket elszállították arról a helyrõl, ahol halálos sebet kaptak (ennek értelmében nem lehetnek tökéletes mártírok). Úgy tartják, hogy e kategória csúcsát - a Prófétától eltekintve - Omár képviseli.[6]

A túlvilági mártírokat -mivel mártír voltuk nem nyilvánvaló- az általános temetési szokások szerint temetik el, vagyis testüket megmossák, halotti lepelbe burkolják, és temetési imát mondanak értük. Ez a tudósok közt soha nem képezte vita tárgyát. A túlvilágon azonban elnyerik a mártíromság jutalmát, és a mártíroknak kijáró különleges áldásokban lesz részük. Még ha az egyes hadíszokban nincs is különbség a „tökéletes” és a „túlvilági” mártírok között, az a tény, hogy maga a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a temetési gyakorlatot tekintve másképp járt el e két csoport közt, arra késztette a késõbbi korok tudósait, hogy õk is különbséget tegyenek.

Ha megvizsgáljuk a túlvilági mártírokkal kapcsolatos hadiszokat, akkor látni fogjuk, hogy ez utóbbi csoportba azok tartoznak, akik súlyos betegség következtében vesztik életüket, akik számára a halál elkerülhetetlen, akik kínokat élnek át, balesetet szenvednek, akik a zsarnokság ellen harcolva vagy hitükért küzdve, vagy nagy szegénység miatt vesztik életüket. Isten minden fajta kisebb vagy nagyobb nehézséget, amit egy hívõ elszenved, a bûneiért való vezekléseként fogad el. A mártíromság áldását érdemlik ki azok, akik kínok közt halnak meg. Bizony ez az a kegyelem, amit tõle remélünk. A Mindenható Isten határtalan kegyelmével meg akar bocsátani szolgáinak az általuk elkövetett bûnökért, fel akarja emelni õket, hogy kiérdemeljék a Paradicsomot, és az Õ jelenlétét; így többféle utat is teremtett erre. A Kegyelem Prófétájának, Mohamednek, (áldás és békesség legyen rajta) szavain keresztül tudatta velünk ezeket az utakat.

Öngyilkos merényletek

A mártíromság mibenlétérõl felvázolt eddigi tények alapján tekintsük át most az öngyilkos merényleteket.

A muszlim jogtudósok történelmi példák sokaságát figyelembe véve a következõ sorokban foglalták össze fetvájukat (jogi nyilatkozat): [7],

Egy személy belevetheti magát egy ellenséges csoportba, amennyiben azt reméli, hogy végül megmenekül, abból a célból, hogy kárt okozzon az ellenségnek, demoralizálja annak csapatait, vagy hogy bátorságot öntsön saját bajtársaiba, illetve ha attól tart, hogy fogolyként esetleg titkos információkat adhat ki. (Al-Shaibani 4/1512)

A fenti fetvában a következõ három alapkövetelmény van lefektetve:,

  1. Valós háborús helyzetnek kell fennállnia, valamint két szembenálló és felkészült ellenséges hadseregnek kell készen állnia.
  2. A támadó nem feltétlenül fog meghalni.
  3. Halálos sérülést csak az ellenség okozhat.

Azok, akik az öngyilkos merényleteket elfogadhatónak tarják, többnyire azzal érvelnek, hogy nincs más alternatívájuk. Azt állítják, az ellenség legyõzhetetlen túlerõvel rendelkezik mind fegyverek, mind logisztikai ellátást, kiképzést, létesítményeit és számát tekintve, ráadásul a média is az ellenséget támogatja. Többek között ezért is gondolják, hogy az öngyilkos merényleteken kívül nincs más fegyverük. Elemezzük hát ki, mennyi buktatója is van e gondolatmenetnek.

Nem tesznek különbséget a cél, és a cél elérésére szolgáló eszköz között. Egy hívõ esetében mind a célnak, mind a felhasznált eszközöknek törvényesnek kell lenniük, és ezt a kettõt semmi szín alatt sem szabad összekevernie. Mivel mindig Isten tetszésének elnyerésére kell törekednie, nem szabad, hogy az a vágya helyettesítse ezt, hogy célját bármi áron elérje.

Ha bármilyen eszköz, bármilyen áron felhasználható lenne egy bizonyos cél érdekében, az csak további kegyetlen és törvényellenes tevékenységekhez vezetne. Erre példa az, ha valaki(k) kábítószer-függõség és prostitúció segítségével pusztítja az ellenséges csoportok szellemi és testi egészségét, visszaéléseket követ el a tudomány területén, például hasznos gyógyszerek helyett károsakat állít elõ vagy elutasítja egy beteg kezelését, vagy megöli a kórházakban kezelt beteget és még sorolhatnánk, mennyi különféle embertelen módszert tekinthetnénk jóváhagyottnak.

De pontosan azért léteznek a vallások, és azért küldettek próféták ezrei, hogy megmutassák az emberiségnek az evilági és a túlvilági boldogsághoz vezetõ utat. Õk soha nem használtak efféle módszereket, vagy adták hozzájárulásukat hasonló tevékenységekhez; épp ellenkezõleg, parancsaikban minden más békés módszer kiaknázása után, végsõ esetben engedtek csak a háborúnak. Bosszúvágyból, gyûlölettõl fûtve senki nem válhat mártírrá; csakis akkor, ha a vallási elõírásokat figyelembe véve éli életét. A muszlimok által felhasznált eszközöknek éppoly helytállóknak kell lenniük, mint magának a célnak, melyet ezek által el kívánnak érni.

A Korán is kimondja, hogy egy muszlim még háború idején sem hághat át meghatározott korlátokat: Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne ne lépjétek át a határokat! Allah nem szereti azokat, akik túllépnek a megszabott határokon. (Szúra Al-Bakara 2:190)

 Sayyid Qutb[8] ezt az áját  a következõképpen értelmezi:

„Az áthágás ebben az esetben a következõket foglalhatja magában: nõk, gyerek, idõsek, vagy bármely, kizárólag a vallásának élõ egyházi személy ellen intézett támadás, illetve az olyan jóravaló emberek bántalmazása, akik a háborúban nem vesznek részt, és semmi veszélyt nem jelentenek sem a muszlim vallásra, sem a muszlim közösségre nézve. Az áthágást a iszlám által elõírt háborús szabályok megsértéseként  értelmezhetjük. Az iszlám pedig épp annak érdekében ír elõ bizonyos szabályokat, hogy minimalizálja-sõt lehetõség szerint véget vessen a régi és újkori dzsahilíja (tudatlanságból fakadó) háborúk brutalitásának. Ezek olyan kegyetlenségek melyektõl hitükhöz ragaszkodó muszlimok utálattal fordulnak el.”

Miután összefoglalja a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) és tanítványainak tevékenységét, Sayyid Qutb így fejezi be mondandóját:

„A muszlimok jól tudták, hogy nem számbeli fölényüknek köszönhetõen nyertek meg csatákat, tekintettel rá, hogy valójában kevesebben voltak. Azt is tudták, hogy a gyõzelem nem elsõ osztályú fegyvereiknek és felszerelésüknek köszönhetõ, mivel kevesebb fegyverrel és felszereléssel bírtak, mint az ellenséges csapatok. A hitük, Istenbe vetett bizalmuk és Isten segítsége biztosította számukra a gyõzelmet. Ha nem az Isten és a Próféta által elõírt módon viselkedtek volna, megfosztották volna magukat az egyetlen tényezõtõl, ami gyõzelemre segítheti õket. Ezért tartották magukat e szigorú szabályokhoz, még olyan ádáz ellenségekkel szemben is, akik elviselhetetlen kínokat okoztak nekik vagy társaik kínhalálát okozták”.

Az öngyilkos merényletek típusai

Ha megvizsgáljuk a világban bekövetkezett öngyilkos merényleteket, láthatjuk, hogy ezek két különféle tõbõl fakadnak:

Elõször vegyük soron azon merényleteket, amelyeket két háborús viszonyban álló ország hadseregében erre felhatalmazott katonák követnek el, ezek célpontjukat tekintve behatározottak és elõre körvonalazott akciók:

  • vagy egy erre felhatalmazott személy/katonai csoport megtámad egy ellenséges katonai csoportot/barakkot, olyan harci eszközökkel, mint repülõgép, tank, kézigránát, fegyverek stb.
  • vagy pedig egy személy vagy csoport bombákat erõsítve a testére vagy jármûvére veti bele magát az ellenfél csapatába vagy erõdjébe, hogy ott felrobbanjon. E módszer alkalmazása vallásjogi szempontból nagyon szigorú feltételekhez van kötve.

Másodsorban, azokról a mélységesen elítélendõ önhatalmú tettekrõl beszélhetünk, melyeket sokszor olyan országokban követnek el, melyek nem is állnak háborúban. Egy olyan országban, mely a merénylõt engedéllyel vagy a nélkül, de feljogosította a belépésre, olyan országban, ahol külföldiek dolgozhatnak, házasodhatnak, tanulhatnak, munkahelyet létesíthetnek, sõt, bizonyos feltételek teljesítése után még állampolgárságot is kaphatnak. Így tehát az ország, mely ellen a támadás irányul, valójában mindkét felet a szárnyai alá veszi. Egy merénylet árulást jelent a biztonságot, szabadságot kínáló menedékhely-a vízumot nyújtó állam - ellen, melyet tilt az iszlám jog. Megölni olyasvalakit, akivel egyezséget kötöttünk, egyike a legsúlyosabb bûnöknek

Ezek a támadások akár külföldiek, akár a támadó honfitársai ellen elfogadhatatlanok és megengedhetetlenek. Az elkövetõk nem csak hogy nem tekinthetõk mártírnak, de nagyon is távol állnak e fogalomtól. Aki egy öngyilkos merényletet elkövet, az bûnös ártatlan emberek megölésében, a túlélõk rettenetbe taszításában, lelki sérülések okozásában, családok szenvedésében, ártatlan emberek vagyonának megkárosításában. Továbbá megkárosította a vízumot kibocsátó országot is, politikai szinten ugyancsak lehetetlen helyzetbe hozta az anyaállamát, valamint szerepet játszott egy nemzetközi bûnszövetkezet sikerében is. Ha az elkövetõ muszlim, akkor vétkes a muszlim vallás befeketítésében is. Ahogy a gyilkosság, ugyanúgy az öngyilkosság is a legsúlyosabb bûnnek számít az iszlámban, amiért az elkövetõ a pokolra jut.

Az itt felvázolt tények alapján világossá válik, hogy az öngyilkos merényleteknek nincs helyük az iszlámban, valamint az is, hogy a körülményeket, melyek ilyen öngyilkos merényletek elõfordulásához vezettek, meg kell szüntetni.

Felhasznált irodalom:

  • Gökbilgi, M. Tayyip. Osmanlı Müesseseleri, Teºkilatı ve Medeniyeti Tarihine Genel Bakıº (Az Ottomán-birodalombeli intézmények, szervezetek és az Ottomán-kor történelmérõl általánosságban), Isztambul, 1977
  • Az-Zuhayli, Vehbi. Islam Fıkhı Ansiklopedisi (Iszlám vallásjogi enciklopédia). Ibn Abidin, Redd al-Muhtar; Shatibi, Mawkufat; Al-Kasani, Badayi as-Sanayi; Al-Ayni, Al-Binaya;
  • Yüce, A. ªehitlik ve ªehitlerin Hayatı (A mártíromság és a mártírok élete), Isztambul,2001
  • Sarahsi, Al-Mabsut; Mansur Ali Nasıif, Gayat al_Ma'mul Sharhu at-Taj al-Jaim al-Usul.
  • Qutb, Sayyid, Fi zilal al Qur'an (A Korán árnyékában)
  • Naim A. Miras K. Tecrid Tercümesi
  • Al-Isfahani, Hilya al-Awliya; Ibn Athir, Usd al-Gabe; Ibn Hajar, Al-Isaba, I, 144.
  • Ash-Shaibani, Muhammad. Seerah al-Kabir, (kiegészítésekkel); Al-Jassas, Ahkam al-Qur'an.

Dr Hikmet Yüceoğlu - A szúfizmus történetének nyugalmazott professzora.


[1] Muslim, Imarat, 152; Nasai, Jihad, 22.

[2] Bukhari, Jihad, 15; Muslim, Imarat, 149-151.

[3] A közbenjárás más emberek vagy angyalok valakiért való fohászát jelenti, amelynek jótékony hatása van az illetõ megítéltetésére az Ítélet Napján. 

[4] Muslim, Birr, 85, 86; Abu Dawud, Adab, 45.

[5] Bukhari, Adab, 44.

[6] Imam Malik, Muwatta, „Jihad,” 36.

[7] Lásd: Bukhari, Dzsihád, 12; Muslim, Imarat, 145; Ibn Athir, 1/206; Ibn Hajar, 1/144.

[8] lásd a Felhasznált irodalomnál

Pin It
  • Készítés ideje: