Nuriye Akman interjúja

Az iszlám közösség évekig félreállt azt hangsúlyozva: „Az iszlám nincs összhangban a terrorral”, nem tulajdonítva különösebb jelentõséget a terrorelhárítás fontosságának. Azonban a szeptember 11.-i esemény bekövetkezett. Ezt követõen robbantások történtek több országban, beleértve Törökországot is. Bebizonyosodott, hogy az elkövetõk közülünk valók. Nem gondolja azt, hogy mindenekelõtt minket, muszlimokat kellett volna riasztani?

Ma a legjobb esetben is csak annyit mondhatunk, az iszlámot egyáltalán nem ismerik. A muszlimoknak azt kellene mondaniuk: „az igazi iszlámban nincs terror”. Az iszlámban egy embert megölni egyenlõ súlyú bûn a hitetlenséggel. Egyetlen ember sem ölhet meg egy másik embert. Senki nem nyúlhat hozzá egy ártatlan emberhez még háború idején sem. Senki nem adhat ki fatwát (muszlim vallási vezetõ által kiadott hivatalos közlemény vagy parancs) ebben a kérdésben. Senki sem lehet öngyilkos merénylõ. Senki nem ronthat be tömegek közé a testéhez erõsített bombákkal. E tömegek vallásától függetlenül ez vallásilag nem engedélyezett. Még háborús események idején is, amikor nehéz megtartani az egyensúlyokat, mindez az iszlámban tilos. Az iszlám kijelenti: „ne nyúlj hozzá gyerekekhez vagy felnõttekhez, akik templomokban imádkoznak.” Ezt nem csak egyszer mondták ki, hanem a történelemben ismételten újra és újra. Amit Mohamed próféta (áldás és béke legyen vele) mondott, amit Abu Bakr és amit Omar (Isten legyen velük elégedett) mondott, az ugyanaz, mint amit késõbb Szalahaddin Ayyubi, Alparszlan és Kılıçarszlan is mondott. Késõbb II. Mehmet szultán, a hódító ugyanezt mondta. A rendetlen, nyüzsgõ Konstantinápoly városa Isztanbul lett. Ebben a városban a görögök nem bántották az örményeket és az örmények sem bántották a görögöket. A muszlimok sem bántottak senkit. Röviddel Konstantinápoly bevétele után a város lakói a hódítóról egy hatalmas portrét akasztottak ki a falra a pátriárka képének helyébe. Lenyûgözõ, hogy ebben az idõben ilyen viselkedés elõfordulhatott. Aztán a történelem azt is feljegyzi, hogy a szultán behívta magához a pátriárkát és odaadta neki a város kulcsát. A Patriarchátus még most is tisztelettel emlékezik meg róla. Azonban ma az iszlámot semmilyen tekintetben nem értik meg rendesen. Az iszlám mindig tisztelte a különbözõ nézeteket és ezt tudni kell a megfelelõ megítéléséhez.

Sajnálattal mondom, hogy a muszlimok által lakott országokban néhány vallási vezetõ és éretlen muszlim nem tud más eszközzel, fegyverrel élni, csak az iszlám fundamentalista értelmezésével; és ezt arra használják, hogy saját céljaikra kihasználják az embereket. Valójában az iszlám egy igaz hit és igazul is kell élni. A hit megszerzése felé vezetõ úton senki nem használhat igaztalan eszközöket. Az iszlámban, mint ahogy egy célnak is törvényesnek kell lennie, úgy minden, annak elérése érdekében felhasznált eszköznek is. Ha ezt vesszük alapul, az ember nem kerülhet a Mennyországba egy másik ember meggyilkolása által. Egy muszlim nem mondhatja azt: „megölök egy embert és a mennybe megyek.” Emberek gyilkolásával Isten tetszése nem nyerhetõ el. Egy muszlim számára a legfontosabb célok egyike, hogy elnyerje Isten tetszését és egy másik, hogy a Mindenható Isten nevét hirdesse, és ismertté tegye a világ számára.

Ez az, ahogyan az õ logikájuk mûködik: „a háborúkat régen a frontvonalakon vívták meg, de most minden csatamezõ”? Úgy fogják õk fel mindezt, mint egyfajta háborút vagy dzsihádot? Azt gondolják, hogy a paradicsom kapuja kitárul elõttük?

Az iszlám szabályai egyértelmûek. Egyének nem hirdethetnek háborút. Egy csoport vagy szervezet nem hirdethet háborút. A háborút az állam hirdeti. Nem lehet háborút hirdetni anélkül, hogy egy elnök vagy hadsereg elõször ki nem jelentené, hogy háború van. Ellenkezõ esetben terrorista cselekményrõl beszélünk. Ebben az esetben a háború úgy kezdõdik, hogy valaki - bocsássa meg a szavaimat - banditákat gyûjt maga köré. Más ember másokat gyûjtene maga köré. Ha az embereknek szabad lenne egyedül háborút hirdetniük, akkor káosz uralkodna, mert pici nézeteltérések miatt frontot lehetne létrehozni még tiszta gondolkodású emberek között is. Néhányan azt mondhatnák: „Háborút indítok ilyen és ilyen emberek ellen.” Egy embert, aki a kereszténységgel szemben toleráns, így vádolhatnának meg: „Ez az ember segíti a kereszténységet és gyengíti az iszlámot. Háborút kell hirdetni ellene és meg kell ölni.” Az eredmény háború lenne. Szerencsére azonban a háború indítása nem ennyire könnyû. Ha az állam nem hirdet háborút, senki sem indíthat ilyet. Bárki is tesz ilyet, még ha azok tudósok is, akiket csodálok, az nem igazi háború, hanem az iszlám szellemisége elleni cselekedet. A béke és háború szabályai az iszlámban világosan le vannak fektetve.

Ha ez az iszlám szellemisége ellen van akkor miért ilyen az iszlám világ?

Véleményem szerint iszlám világ igazából nem is létezik. Vannak helyek, ahol muszlimok élnek. Egyes helyeken többen vannak, mint máshol. Az iszlám egy életformává, kultúrává vált, nem mint hitet követik. Vannak muszlimok, akik az iszlámot összhangba hozták a gondolataikkal, újrastrukturálták. Nem a radikális, szélsõséges muszlimokra gondolok most, hanem átlagos muszlimokra, akik úgy alkalmazzák az iszlámot, ahogyan nekik megfelel. Az iszlám elõfeltétele, hogy az illetõnek valóban hinnie kell, és ennek megfelelõen kell élnie; a muszlimoknak magukra kell vállalniuk az iszlámból fakadó felelõsséget. Nem lehet azt mondani, hogy ilyen és ilyen filozófiával és felfogással rendelkezõ ilyen és ilyen társadalmak léteznek a muszlim térképen belül. Ha elismerjük, hogy ilyenek léteznek, azzal az iszlámot káromoljuk. Ha pedig azt mondjuk, hogy az iszlám nem létezik, azzal pedig az embereket rágalmazzuk. Nem hinném, hogy a muszlimok sokban hozzá tudnak majd járulni a világ egyensúlyához a közeli jövõben. Nem látom, hogy vezetõinknek lenne ilyen víziója. Az iszlám világ elég tájékozatlan némi felvilágosodási tendencia ellenére, ami mostanában kezd erõre kapni. Megfigyelhetjük ezt a jelenséget a hadzs idején. Konferenciákon és fórumokon láthatjuk megnyilvánulni. Láthatja ezt a televíziós parlamenti közvetítésekben is. Ebben a tárgyban súlyos egyenlõtlenségek figyelhetõk meg. Õk - ezek a muszlimok - nem tudják megoldani a világ problémáit. Talán a jövõben meg lehet mindezt valósítani.

Úgy érti tehát, hogy az „iszlám világ” kifejezést nem szabadna alkalmazni?

Ilyen világ nem létezik. Ma az egyén iszlámja létezik. Vannak muszlimok a világ minden táján. Egyenként elszakadtak egymástól. Én személy szerint nem látok senkit, aki tökéletes muszlim lenne. Ha a muszlimok nem képesek egymással kapcsolatba lépni és egyesülni, a közös problémák megoldása érdekében együtt dolgozni, értelmezni az univerzumot, és jól megérteni, óvatosan, a Korán szerint megítélni a világot, megfelelõen értelmezni a jövõt, terveket alkotni a jövõre nézve, meghatározni saját helyüket a jövõben, akkor nem hiszem, hogy egy iszlám világról beszélhetünk. Mivel nem létezik iszlám világ, mindenki egyénileg cselekszik. Még azt is mondhatnánk, hogy muszlimok léteznek csak a saját személyes igazságaikkal. Nem lehet olyat kijelenteni, hogy van egy képzett tudósok által jóváhagyott, megbízhatóan a Koránon alapuló, ismételten felülvizsgált nagy iszlám szemlélet, amiben mindenki egyetért. Azt mondhatjuk, hogy sokkal inkább egy ún. muszlim kultúra dominál, mint az iszlám kultúra.

Ez így van az iszlám idõszámítás szerinti 5. század (azaz a nyugati idõszámítás szerinti 11. század) óta. Ez az Abbászida-korszakkal kezdõdött és a szeldzsukok megjelenésével. A jelenség fokozódott Isztanbul elfoglalása után. Az ezt követõ idõszakokban zárva voltak az ajtók az új értelmezések számára. A gondolat horizontjai beszûkültek. Az iszlám lelkében elõzõleg lakozó széles látókört korlátozták. Az iszlám világban gátlástalan, ingerlékeny, másokat elfogadni nem képes emberek jelentek meg, akik nem tudtak megnyílni mindenki elõtt. Ez a beszûkültség tapasztalható volt még a dervislakokban is. Azt mondják, hogy még a vallástudományi iskolákban, a madraszákban is érzékelhetõ volt. Természetesen mindezek a tanok és értelmezések felülvizsgálatot és megújítást igényelnek, saját területükön mûvelt emberek közremûködésével.

Úgy tûnik, hogy az Al-Kaida terrorhálózat Törökországra is kiterjed. Ön elmagyarázta nekünk a téma vallási oldalát. Vannak a témának más dimenziói is?

Az ember, akit én a legjobban elítélek ezen a világon, az Oszama Bin Laden, mert beszennyezte az iszlám fényes arcát. Õ egy szennyezett képet hozott létre. Még ha mindent meg is tennénk azért, hogy helyrehozzuk a szörnyû kárt, amit okozott, évekbe telne a rendbehozatal.

Sokat beszélünk errõl a perverzióról mindenfelé, sokféle fórumon. Könyveket írunk róla. Elmondjuk: „ez nem iszlám”. Bin Laden felcserélte az iszlám logikáját saját érzéseivel és vágyaival. Õ egy szörnyeteg, csakúgy, mint az õt körülvevõ emberek. Ha bárhol hozzájuk hasonló emberek vannak, akkor õk sem többek, mint szörnyetegek.

Elítéljük Bin Laden viselkedését. Azonban az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzunk ilyen cselekedeteket az, ha a muszlimnak tûnõ országokban élõ muszlimok - és korábban már kifejtettem, hogy nem látok iszlám világot, csak olyan országokat, ahol muszlimok élnek - megoldják a saját problémáikat.

Vezetõik megválasztásakor teljesen másképp kellene gondolkozniuk? Vagy alapvetõ reformokat kellene hozniuk? Egy fejlett fiatal generáció gyarapodása érdekében a muszlimoknak dolgozniuk kell, hogy megoldják problémáikat. Nemcsak a terror kapcsán felmerülõ problémáikat, amely egyértelmûen Isten által nem jóváhagyott eszköz, hanem a drogokkal és dohányzással, két további isteni tiltással kapcsolatos gondjaikat is. A széthúzás, a lakossági zavargások, a végtelen szegénység, a mások általi kormányozottság szégyene és a külföldi hatalmak által felállított kormány miatti sértettség érzése további olyan problémák, amelyeket a listához lehet csatolni.

Ahogyan Mehmet Akif Ersoy mondta: a rabszolgaság, a gondok halmozódása, függõség, szokatlan dolgok elfogadása és a gúny mindennapos dolgok. Ezek az Isten számára átkozott dolgok terhelik elsõsorban nemzetünket. Ezek legyõzése véleményem szerint az igazságos emberi lények és az Istennek elkötelezett emberi lények létén áll vagy bukik.

Ezek a terrort támogató emberek közöttünk, muszlim családokban nõttek fel. Azt gondoltuk, hogy muszlimok. Miféle átalakuláson mentek õk keresztül, hogy terroristák lettek? Nem vagyunk mindannyian bûnösök ebben?

Ez a mi hibánk, a nép hibája. Az oktatás hibája is. Egy igazi muszlim, aki megérti az iszlámot annak minden aspektusával együtt, nem lehet terrorista. Igen nehéz egy embernek muszlimnak maradnia, ha terrorizmusba keveredik. A vallás nem fogadja el emberek gyilkolását egy cél elérése érdekében. De ugyanakkor jogos a kérdés: milyen erõfeszítéseket tettünk annak érdekében, hogy tökéletes emberi lényeknek neveljük ezeket az embereket? Milyen elemekkel köteleztük õket? Felnevelésükben milyen felelõsséget vállaltunk, hogy most elvárhassuk tõlük, ne vegyenek részt terrorizmusban?

Az embereket meg lehet óvni attól, hogy terrorizmusban vegyenek részt olyan, az iszlám hitbõl eredõ erényekkel, mint az istenfélelem, az utolsó ítélettõl való félelem, és a vallás alapelveivel való ellenkezés félelme. Mindazonáltal, az ezen a téren megkövetelt érzékenységet nem alapoztuk meg rendesen. Napjainkig csak kisebb kísérletek voltak arra, hogy ezzel az elhanyagolt kérdéssel megbirkózzanak. Azonban sajnos volt néhány honfitársaink által az útba gördített akadály.

Egyesek szerint az általunk szükségesnek ítélt tevékenységeket nem szabadna engedélyezni. Ezek szerint a kultúrát és erkölcsöt tanító kurzusokat teljesen számûzni kellene az oktatási intézményekbõl. Ugyanakkor mi azt állítjuk, hogy az élet összes követelményének az iskolában kell megfelelni. Az egészségügyi oktatást is biztosítani kell, amit orvosok tartanak. A mindennapi élettel és az otthoni élettel kapcsolatos órákat kellene elmélyülten tanítani az iskolákban.

A fiatalokat oktatni kellene arra, hogyan jöjjenek ki jövendõbelijükkel, és hogyan neveljék gyermekeiket. De ez még nem minden. Mind Törökországot, mind más, népes muszlim lakossággal rendelkezõ országokat érinti a kábítószerrel való visszaélés, szerencsejáték és a korrupció. Törökországban talán már senki sem maradt, akinek a nevét nem hozták összefüggésbe valamilyen botránnyal. Vannak célok, amelyeket támogattak és el is értük õket. Azonban még mindig sok olyan cél van, amit nem tudunk elérni. Ezekrõl senkit nem tud megkérdezni az ember, ezeket senkin nem kérheted számon. Ezek az emberek védettek, elrejtõznek, és így egyedül maradnak.

Ezek az emberek olyan emberek, akik közöttünk nõttek fel. Mindannyian a mi gyermekeink. Miért lett néhányukból rosszfiú? Miért neveltek néhányukból erõszakos embereket? Miért lázadtak fel az emberi értékek ellen? Miért mennek saját országukba azért, hogy azután öngyilkos merénylõként robbantsák fel magukat?

Mindnyájukat köztünk nevelték fel. Ezért valami nem lehetett rendben a nevelésünkkel. Azaz a rendszernek kell, hogy legyen néhány hiányossága, pár gyenge pontja, amelyeket tüzetesen meg kell vizsgálni. Ezeket a lyukakat be kell tömni. Röviden az emberek nevelése nem kapott prioritást. Ezalatt az idõ alatt néhány generáció elveszett, elpusztult és kárba ment.

Az elégedetlen ifjúság elvesztette spiritualitását. Néhányan hasznot húznak ezekbõl a fiatalokból, adnak nekik néhány dollárt és robotokat csinálnak belõlük. Elbódították õket. Ezekben a napokban terjedt el a hír, amirõl lehet olvasni az újságokban. Ezekkel a fiatalokkal oly mértékben visszaéltek, hogy manipulálni is tudták õket. Pár õrült eszméért vagy cél érdekében gyilkosként használták fel, gyilkolásra késztették õket. Néhány gonosz ember bizonyos célokat úgy akart elérni, hogy visszaélt ezekkel a fiatalokkal.

Ezeket az embereket robotokká tették. Egy alkalommal nagyon sok embert gyilkoltak meg Törökországban. Ez a csoport ezt a személyt ölte meg, a másik egy másikat. Mindenki érintett volt abban a véres összecsapásban, amikor a hadsereg beavatkozott, elõször 1971. március 12.-én, majd 1980. szeptember 12.-én. Az emberek valósággal szomjaztak a másik vérére. Mindenki egymást gyilkolta.¹

Valaki abból akart hasznot húzni, hogy másokat gyilkolt. Mindenki terrorista volt. Ezen az oldalon és a másik oldalon álló emberek is terroristák voltak. Azonban ugyanazt az akciót mindenki másképp minõsítette. Valaki ezt mondta: „Az iszlám nevében csinálom ezt.” Egy másik azt mondta: „A hazámért és a népemért csinálom.” Egy harmadik ezt mondta: „A kapitalizmus és a kizsákmányolás ellen harcolok.” Ezek azonban mind csak szavak voltak. A Korán beszél ezekrõl a címkékrõl, kifogásokról. Ezeknek nincs értéke. De az emberek csak folytatták az öldöklést. Mindenki egy eszme nevében gyilkolt.

Sok embert megöltek ezeknek a véres eszméknek a nevében. Ez nem volt semmivel sem kevesebb, mint maga a terror. Mindenki, nem csak a muszlimok, ugyanazt a hibát követte el. Minthogy egymás után mindenki ezt tette, maga a gyilkolás vált céllá, ami „megvalósítható”. A gyilkolás szokássá vált. Mindenki hozzászokott még akkor is, ha ez gonosz cselekedet. Egyszer az egyik legjobb barátom megölt egy kígyót. Végzõs teológus volt és ma prédikátor. Cselekedetét elítélve nem beszéltem vele egy hónapig. Azt mondtam: „Annak a kígyónak joga volt a természetben élni. Miféle jogod volt arra, hogy megöld õt?”

De ma olyanná vált a helyzet, hogyha tíz vagy húsz embert megölnek, vagy ha a számok nem is olyan magasak, mint amitõl tartottunk, akkor azt mondjuk: „Ó, nem is olyan szörnyû, annyian nem is haltak meg.” Ez az elképesztõ mértékû erõszak elképzelhetetlen mértékig vált elfogadottá az emberek számára. „Az rendben van, ha a halottak száma csak 20-30” - mondjuk. Röviden a társadalom egészében a mindennapi élet részeként kezdi mindezt elfogadni.

Ez a helyzet megelõzhetõ lett volna oktatással. A kormány törvényei és jogszabályai megelõzhették volna. Néhány marginális csoport, akiket védõpajzs véd és ezért megállíthatatlan, triviális kérdéseket nagyít fel, és fontos kérdéseket tesz jelentéktelenné. Ennek egy ellenszere van. Az ellenszer, hogy egyenesen az igazságot tanítsuk. Egyértelmûvé kell tenni, hogy a muszlimok nem lehetnek terroristák. Miért kell ezt tisztázni? Azért, mert az embereknek meg kell érteni, hogyha valami gonoszat tesznek, még ha az oly csekély is, mint egy atom mérete, azért fizetni fognak..

Igen, egy embert megölni nagyon súlyos bûn. A Korán kimondja, hogy egy embert megölni olyan, mintha az összes embert megölnénk. Ibn Abbas azt állította, hogy aki gyilkos, az a Pokolra kerül. Ez ugyanaz a büntetés, ami a hitetlenekre van kiróva. Röviden az iszlámban az ítélet napján kiszabott büntetést tekintve egy gyilkos olyan mélyre sorolandó, mint az olyan személy, aki elutasította Istent és a Prófétát (áldás és béke legyen vele) (más szóval ateista). Ha ez a vallás egy sarkalatos alapelve, úgy azt az oktatásban is tanítani kell.

Ez a szöveg Gülen Nuriye Akmannak adott interjújából lett kivéve, ami a Zaman folyóirat 2004. március 22. és április 1. között megjelenõ számában lett közreadva.

¹ Törökország a 20. sz. Második felében három katonai puccsot élt meg. A megadott dátumok a másodikat és harmadikat jelzik, amelyeket a társadalom elégedetlensége váltott ki.

Tweet

Whatsapp