Mohammed Próféta (s.a.w.) élete a prófétaság előtt

Mohammed Próféta (s.a.w.) a Mindenható Allah őrizete és gondoskodása alatt nőtt fel. Az édesapja, Abdullah meghalt, még mielőtt fia megszületett volna, ami azt jelenti, hogy Mohammed Prófétának (s.a.w.) teljesen a Mindenható Allahra kellett hagyatkoznia, és Belé vetnie bizalmát. Évekkel később meglátogatta apja sírját, Medinában, sírt, és hazatérve azt mondta: „Sírtam apámért, és kértem Allahot, hogy bocsásson meg neki”.

Apjának halálával a Mindenható Allah megfosztotta őt az emberek támogatásától, és ráébresztette, hogy nincs más isten, csak Allah, Akinek nincs társa.

Nagyapja és nagybátyja védelmezték őt valamennyire, de megértette, hogy az igazi Védelmezője Allah. Minden történés, minden ok és okozat mögött felfedezte a világmindenség és az okok egyetlen Teremtőjének kezét. A Mindenható Allah Egyedülvalósága megnyilvánult előtte az isteni egyedülvalóság fényében. Próbatétel elé lett állítva ebben a világban, ahol az anyagi okoknak és eszközöknek részük van minden kimenetelében, ezért anyagi eszközöket kellett használnia, és meg kellett tennie minden szükségeset azért, hogy bármit is elérjen. Teljesen Urára kellett hagyatkoznia, és Tőle kellett segítséget kérnie, ezzel bemutatva, hogy Allah teremti meg az eredményt, és Ő adja a sikert.

Apja halála miatt emlegetik őt a „páratlan, árva gyöngyszem” néven is. Ezzel kapcsolatban évekkel később a Mindenható Allah azt mondta neki:

„Urad adni fog majd neked, hogy elégedett leszel. Vagy nem talált-e árvának, és adott neked menedéket? Nem talált-e szegénynek, és meggazdagított? ... Ezért az árvát ne nyomd el, a koldust ne űzd el” (Korán, 93:5-6, 8-10)

A Páratlan, Árva Gyöngyszem korán elvesztette az édesanyját is. Amina 25 vagy 26 éves volt, amikor Medinából hazafelé tartva, ahol férjének sírját látogatták meg, egy Abwa nevű helyen meghalt. A kisfia ekkor még csak 6 éves volt. Így hát korán meg kellett ismernie azt a fájdalmat, hogy se anyja, se apja nem volt. Később mindent megtanult, és mindent elszenvedett, hiszen azért küldetett erre a világra, hogy mindent megtanítson az embereknek, és minden tekintetben a példaképük legyen.

A nagyapja, Abdulmuttalib, aki Mekka köztiszteletben álló öregjei közé tartozott, magára vállalta a nevelését. Ezért a Mindenható Allah megmentette a szerencsétlenségtől Abdulmuttalibot, aki befogadta szeretett unokáját, és házában mindig tiszteletre méltó helyre ültette. Úgy érezte, hogy Mohammed lesz az, aki felnőve az emberiséget megmenti. Mohammed Próféta (s.a.w.) jelleme és viselkedése már ekkor annyira nemes volt, hogy nagyapja szinte előre megérezte prófétaságát. Azonban nem ő volt az első a nemzetségében, akivel ez történt. Kab ibn Luajj, akit egyesek prófétának tartanak, megjósolta, hogy az Utolsó Küldött az ő leszármazottai közül fog eljönni. Név szerint is említette:

„Egyszer el fog jönni Mohammed, híreket hoz majd, és a hírei igazak lesznek.”

Abdulmuttalib, akit még Abraha hatalmas serege sem tudott megrémíteni, keservesen zokogott halálos ágyán. Mikor a fia, Abu Talib, megkérdezte, hogy mi baja, azt mondta: „Azért sírok, mert többé már nem ölelhetem meg Mohammedet. Félek, hogy valami baj éri az én Páratlan Gyöngyszememet. Rád bízom hát, vigyázz rá!”

Abu Talib vállalta ezután Mohammed védelmezését, és cserébe megjutalmaztatott azzal, hogy a fia, Ali (r.a.), Mohammed Próféta (s.a.w.) leszármazottainak apja lett. Miután a prófétaságot megkapta, Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta neki: „Minden próféta leszármazottai tőle magától vannak, de az én leszármazottaim tőled erednek majd”. Ali (r.a.) lett hát Mohammed Próféta (s.a.w.) leszármazottainak apja, és a Mindenható Allah legnagyobb barátja, egészen az Utolsó Napig. Ez lett Abu Talib jutalma azért, hogy Mohammed Prófétát (s.a.w.) segítette.

Abu Talib nagy gonddal védelmezte unokaöccsét. Ibn Ishaq, és más történészek is elbeszélik, hogy magával vitte egy karavánnal Szíriába, amikor 10 vagy 12 éves volt. Damaszkusztól nem messze megálltak, és mivel ő volt a legfiatalabb, hátrahagyták, hogy a karaván holmijára vigyázzon. Egy közeli kolostorból egy keresztény szerzetes, Bahira figyelte a karavánt. Már várta az Utolsó Próféta eljövetelét, ezért mindig jól megfigyelte az embereket. Észrevette, hogy a forró napsütésben egy felhő követi a karavánt: ha megálltak, megállt a felhő is, ha továbbindultak, az is elindult, hogy a karaván tagjai árnyékban lehessenek.[i] Bahira tudta, hogy ez annak a jele, hogy egy próféta van a karavánnal.

Amikor a karaván az ő kolostora mellett állt meg, Bahira meghívta őket enni. Amikor mind megérkeztek, látta, hogy a felhő még mindig a karaván pihenőhelye felett van. Megkérdezte Abu Talibot, hogy hagytak-e hátra valakit. Abu Talib azt felelte, hogy csak egy fiatal fiút. Bahira kérte, hogy őt is hozzák oda. Mikor odahozták, megkérdezte, hogy ki a fiú. Abu Talib azt mondta, hogy a fia, de Bahira kétségbe vonta: „Nem lehet a fiad. A könyveink szerint ennek a fiúnak az apja meg kellett hogy haljon még a fiú születése előtt”. Majd még hozzátette: „Adnék neked egy jó tanácsot. Fogd ezt a fiút, és vidd haza azonnal. A zsidók irigyek. Ha felismerik, bántani fogják’. Abu Talib pedig kimentette magát a karaván többi tagja előtt, és unokaöccsével visszatért Mekkába.[ii]

Mohammed Próféta (s.a.w.) még egyszer megjárta ezt az utat, amikor 25 éves volt, és egy tekintélyes özvegy, későbbi felesége, Khadidzsa karavánjával utazott. Az úton újra találkozott Bahirával, aki nagyon örült a második találkozásnak, és azt mondta: „Próféta leszel, az Utolsó Próféta. Bárcsak Allah megengedné, hogy életben legyek még, mikor eljön hozzád a prófétaság. Követnélek, vinném a sarudat, és megvédelmeznélek az ellenségeidtől!”

Mohammed Próféta (s.a.w.) ifjúságának jelentős eseménye volt a fidzsar (szentségtörő) háború, ami tízes éveinek második felében történt. Ez volt a negyedik háború, amely megsértette a Tiltott Hónapok (Dhul Qadah, Dul Hidzsa, Muharram és Redzseb) sérthetetlenségét, és Mekka sérthetetlen területét. Közvetlen kiváltó oka két ember féltékenysége és ellenségeskedése volt. Az egyikük a Kurajs törzs fontos szövetségesének, a Kinanah klánnak volt a tagja, a másik pedig a Hawazin törzs egyik klánjának. A jövőbeli próféta, aki később véget vetett minden igazságtalanságnak és törvénytelenségnek, segített ebben a csatában a nagybátyjának, Zubair ibn Abdulmuttalibnak összeszedni az ellenség által kilőtt nyilakat.

A másik jelentős esemény a jelenléte volt azon a tanácskozáson, amelynek eredményeként megszületett az Erényesek Egyezsége (hilf al-fudul). Ez a szövetség az igazságtalanság ellen született, és fő támogatói a Banu Hasim és Banu Muttalib törzs volt. Az volt a céljuk, hogy a külföldi kereskedőket többé ne semmizhessék ki, mint ahogy a Kurajs törzs tagja, Asz ibn Wail kisemmizett tulajdonából egy jemeni kereskedőt. A jemeni a Kurajs törzs vezéréhez fordult segítségért, de még csak meg sem hallgatták.

Amikor a Banu Hasim, Mohammed Próféta (s.a.w.) klánja, meghallotta ezt, elhatározták, hogy szövetséget alapítanak, és visszaszerzik a kereskedő pénzét. Arra is megesküdtek, hogy ha Mekkában igazságtalanság ér bárkit, legyen az helybéli vagy idegen, melléállnak és támogatják, amíg az igazát meg nem kapja. Mohammed Prófétát (s.a.w.) annyira lenyűgözték ezek a nemes célok, hogy sok évvel később azt mondta: „Jelen voltam egy egyezség megkötésénél Abdullah ibn Dzsudan házában. Azt, hogy ott voltam, nem cserélném el semmi gazdagságért. Ha valaki az Iszlám után erre az egyezségre hivatkozna, elfogadnám”.

Mohammed Próféta (s.a.w.) gyermekkora és ifjúsága prófétaságának előhangja volt. Dícséretes kifinomult jellemén kívül abban is mindenki egyetértett, hogy tökéletesen megbízható és igaz. Soha nem hazudott, nem csalt, nem szegte meg az ígéretét, nem vett részt bálványimádó rituálékban. Még a legnagyobb ellenségei is úgy emlegették: a Megbízható. Az emberek azt mondták róla:

„Ha utaznod kell, és szükséged van valakire, hogy a feleségedre vigyázzon, habozás nélkül Mohammedre bízhatod, mert ő még az arcára sem fog pillantani. Ha valakire rá akarod bízni a vagyonod, bízd erre a megbízható, becsületes emberre, mert még csak hozzá sem fog érni. Ha olyan embert keresel, aki sohasem hazudik, és sohasem szegi meg a szavát, akkor menj Mohammedhez, mert bármit is mond ő, az igaz.”

Azok, akik gyerekkorától ismerték őt, azonnal hittek a prófétaságában: Abu Bakr, Oszmán, Talha, Zubair, Abu Dharr, Jaszir, és még mások is. Amikor Ammar azt mondta az apjának, hogy hívő lett, az apja azt felelte: „Ha Mohammed azt mondja, hogy egy isten van, akkor úgy is van. Ő sohasem hazudik.”

Prófétaságának korai napjaiban Mohammed Próféta (s.a.w.) összehívta a Kurajs törzs tagjait az Abu Qubaisz hegy lábánál. Megkérdezte tőlük: „Ha azt mondanám, hogy e mögött a hegy mögött ellenséges hadsereg várja, hogy rátok támadhasson, hinnétek-e nekem?” Mindenki azt felelte, hogy hinne, még a nagybátyja, Abu Lahab is, aki pedig legnagyobb ellensége volt.[iii]

Amikor az emberiségnek oly nagy szüksége volt valakire, aki elpusztítja a hitetlenséget, és új életet lehelt a világba, a Mindenható Allah elküldte Mohammed Prófétát (s.a.w.), hogy véget vessen a gonoszságnak. A költő, Ahmad Shawky szavaival:

Megszületett a Vezetés Napja,
És fénylett az egész világ.
Mosoly támadt az idő ajkán,
És dicsérve zengte dalát.

Amikor évekkel később elérte Medina határát, a fényes város tiszta, ártatlan gyermekei így énekeltek:

„Megjelent felettünk a telihold Wada hegyeiből. Meg kell hát köszönnünk Allahnak, ha azok közé tartozunk, akik dicsérik Őt és fohászkodnak hozzá.”[iv]

[i] Busiri tesz említést a híres Qasida al-Bur’a-ban erről az esetről: „Egy felhő lebegett a feje fölött és védte a napsütéstől.”
[ii] Ibn Hisham, Sira, 1:191.
[iii] Sahih al-Bukhari, „Tafsir,” 1:111; Sahih al-Muslim, „Iman,” 355.
[iv] Ibn Kathir,, Al-Bidaya, 3:241.

Tweet

Whatsapp