A vallások közötti párbeszéd szükségessége

Manapság az emberek sok mindenrõl beszélnek: a háború és gyakori összeütközések veszélyérõl, a víz- és levegõszennyezésrõl, éhínségrõl, az erkölcsi értékek növekvõ romlásáról, és így tovább. Következésképpen sok más szempont is elõtérbe került: béke, elégedettség, ökológia, igazságosság, tolerancia és dialógus. Sajnos bizonyos ígéretes óvintézkedések ellenére, azok, akiknek meg kellene birkózniuk ezekkel a problémákkal, hajlamosak úgy cselekedni, hogy további lehetõségeket keresnek a természet kiaknázására és még halálosabb fegyverek elõállítására. Obszcén tartalmak terjednek a tömegmédiában, fõleg az Interneten.

A probléma gyökereit az anyagias világszemléletben kell keresni, amely szigorúan korlátozza a vallás napjaink társadalmi életére gyakorolt hatását. Az eredmény az emberiség és a természet közötti, valamint a magánéletben a férfi és nõ közötti jelenleg megzavart egyensúly. Úgy tûnik, csak néhány ember kezd rájönni, hogy a természettel való békés együttélés, a társadalmi harmónia, az emberek közötti béke, és az ember belsõ békéje is csak akkor valósulhat meg, ha az anyagi és lelki világot kibékítjük egymással. A béke a természettel, a társadalmi béke és igazságosság, valamint a személyes integritás akkor lehetségesek, ha az emberek megbékélnek a Mennyel.

A vallás megbékíti az ellentéteket, amelyek kölcsönösen kirekesztõ jellegûek: vallás - tudomány, ez a világ - az eljövendõ világ, természet - szent könyvek, az anyagi - a lelki, és lélek - test. A vallás védekezhet a tudományos materializmus által okozott rombolással szemben, a megfelelõ, õt megilletõ helyre teheti a tudományt, és megszüntetheti a nemzetek és emberek között fennálló tartós konfliktust. A természettudományok, melyeknek fáklyaként kellene elvezetniük az embereket Istenhez, éppen a hitetlenség okozóivá váltak korábban elképzelhetetlen mértékben. Minthogy ennek a hitetlenségnek a nyugat lett a fõ támaszpontja, és mert a kereszténység az a vallás, amelyet ez a legjobban befolyásol, a muszlimok és keresztények közötti párbeszéd elengedhetetlenül fontosnak tûnik.

A világvallások közötti párbeszéd legfontosabb eleme, célja nem pusztán a tudományos materializmus és a pusztító anyagias világszemlélet lerombolása, sokkal inkább az, hogy maga a vallás szellemisége, természete követeli meg a párbeszédet. A júdaizmus, kereszténység, iszlám, és még a hinduizmus és más vallások is magukénak vallják ugyanazt a forrást, és a buddhizmussal egyetemben ugyanazt a célt követik. Mint muszlim elfogadom mindazokat a prófétákat és könyveket, amiket különbözõ emberek kaptak útmutatásul a történelem folyamán, és a bennük való hitet muszlimságom lényegi alapelveként fogom fel. Egy muszlim igaz követõje Ábrahámnak, Mózesnek, Dávidnak, Jézusnak és az összes többi prófétának(béke legyen velük). Nem hinni egy prófétában vagy szent könyvben azt jelenti, hogy az illetõ nem muszlim. Így mi elismerjük a vallás egységét, amely Isten áldásainak és könyörületességének szimfóniája, és elfogadjuk a vallásban való hit univerzalitását. Így a vallás egy hitrendszer, amely magáévá fogad minden fajt és minden hitet, egy út, amely mindenkit testvérré tesz.

Ez független attól, hogy a vallások hívõi hogyan gyakorolják hitüket mindennapjaik során, pl. az olyan általánosan elfogadott, vallásos értékeket, mint a szeretet, tisztelet, tolerancia, megbocsátás, könyörület, emberi jogok, béke, testvériség, és szabadság. A legtöbb területen a legmesszemenõbb egyetértés mutatkozik Mózes, Jézus(béke legyen velük), Mohamed (áldás és béke legyen vele), valamint Buddha, Zarathusztra, Lao-ce, Konfuciusz, és a hindu tudósok üzeneteiben, tanaiban.

Van egy prófétai hagyomány, amely majdnem egyhangúan le van jegyezve a hadisz^[1] irodalomban, miszerint Jézus(béke legyen vele) visszatér majd, amikor közel a világvége. Nem tudhatjuk, hogy vajon újból megjelenik-e fizikai valójában, de azt tudjuk, hogy az idõk végezetéhez közel az olyan értékek, mint a szeretet, béke, testvériség, megbocsátás, önzetlenség, könyörület és lelki megtisztulás elsõbbséget fognak élvezni, mint ahogyan elsõbbséget élveztek Jézus(béke legyen vele) uralkodása alatt. Ráadásul mivel Jézust(béke legyen vele) a zsidókhoz küldték, és mert a héber próféták nagyra tartották ezeket az értékeket, szükséges lesz párbeszédet kezdeményezni a zsidókkal, csakúgy, mint szorosabb kapcsolatot és együttmûködést kialakítani az iszlám, kereszténység, és zsidó vallás között.

Sok közös okuk van a párbeszédre a hithû muszlimoknak, keresztényeknek és zsidóknak. Mint ahogy egy amerikai filozófiaprofesszor rámutatott, csaknem ugyanannyi vallási és elméleti okuk van a muszlimoknak és zsidóknak közel kerülni egymáshoz, mint a zsidóknak és keresztényeknek.^[2] Továbbá gyakorlatilag és történelmileg a muszlim világnak jó elõélete van a zsidókkal való bánásmód tekintetében: majdnem egyáltalán nem volt diszkrimináció, nem volt holocaust, nem fordult elõ az alapvetõ emberi jogok megszegése, vagy tömegmészárlás. Éppen ellenkezõleg, zavaros történelmi idõkben mindig befogadták a zsidókat, mint amikor az Ottomán Birodalom befogadta õket a spanyolországi Andalúziából való kiûzetésük után.

A párbeszéd muszlim nehézségei

A keresztények, zsidók és mások a párbeszéddel kapcsolatosan belsõ nehézségekkel találhatják magukat szembe. Szeretnék itt egy rövid összegzést adni arról, hogy a muszlimok számára miért okoz nehézségeket a párbeszéd beindítása. Ugyanezek az okok felelõsek az iszlám jelenlegi félreértéséért.

Fuller és Lesser szerint csak az elmúlt évszázadban több muszlimot öltek meg a nyugati hatalmak, mint ahány keresztényt a muszlimok az egész történelem során elpusztítottak.^[3] Sok muszlim ennél végletesebb következtetések felé hajlik, és úgy hiszi, hogy a nyugati politika arra irányul, hogy a muszlim hívõk hatalmát gyengítse. Ez a történelmi tapasztalat még mûvelt és hithû muszlimokat is arra késztet, hogy elhiggyék, a nyugat folytatja ezeréves szisztematikus agresszióját az iszlámmal szemben, és ami még rosszabb, még sokkal finomabb és ravaszabb eszközökkel. Következésképpen az egyház párbeszédre való felhívása jelentõs gyanúval találkozik az emberek körében.

Ráadásul a muszlim világ a huszadik századba közvetlen vagy közvetett európai uralom alatt lépett be. Az Ottomán Birodalom, ennek a világnak a védelmezõje és legjelentõsebb képviselõje az európai támadások nyomása alatt összeomlott. Törökország nagy érdeklõdéssel követte a muszlim népek külföldi inváziókkal szembeni erõfeszítéseit. Továbbá az 1950-es években a Demokrata párt és a Néppárt közötti konfliktusok oda vezettek, hogy a konzervatívok és más értelmiségiek inkább úgy kezdtek tekinteni az iszlámra, mint harcos ideológiára, vagy politikai rendszerre, mintsem hogy vallásnak tekintsék, amely elsõsorban az emberek szívét, lelkét és elméjét szólítja meg. Az iszlám, mint pártideológia jelenléte néhány muszlim országban, mint pl. Törökországban is, hozzájárult ehhez a rossz felfogáshoz. Mindezek eredményeképpen a szekularisták^[4] és mások lassan minden muszlimra és minden muszlim tevékenységre gyanúval tekintettek.

Az iszlámot úgy is látják sokan, mint politikai ideológiát, mert ez a vallás adta elsõsorban a muszlim függetlenségi háborúk lendületét. Ezért a függetlenség ideológiájaként kezdték el azonosítani. Az ideológia hajlamos elválasztani dolgokat, míg a vallás az elme megvilágosodását jelenti hittel, elégedettséggel, a szív nyugalmával, lelkiismereti érzékenységgel, és valós tapasztalaton alapuló érzékeléssel. A vallást természeténél fogva áthatják olyan alapvetõ értékek, mint a hit, szeretet, könyörület és együttérzés. A vallás nyers politikai ideológiára, vagy függetlenségi tömegideológiára való korlátozása falakat emelt az iszlám és a nyugat közé, és az iszlám félreértését eredményezte.

A kereszténység iszlámról készített történelmi ábrázolása szintén meggyengítette a muszlimok bátorságát a vallásközi párbeszéd tekintetében. Századokon keresztül azt mondták a keresztényeknek, hogy az iszlám a júdaizmus és a kereszténység nyers és eltorzult változata, ezért a Prófétát szélhámosnak, találékony csalónak, az Antikrisztusnak, vagy a muszlimok által csodált, afféle bálványnak tekintették. Még napjainkban is egyes könyvek úgy mutatják be õt, mint valami furcsa ötletekkel rendelkezõ ambiciózus személyt, aki minden áron véghez akarta vinni terveit, és aki hajlandó volt bármilyen eszközhöz folyamodni a siker érdekében.

A párbeszéd elengedhetetlen

Jelenleg a párbeszéd elengedhetetlenül fontos, és a megvalósításához vezetõ elsõ lépés a múlt feledése, a vitás érvek feladása és elsõbbség adása olyan közös vonásoknak, amelyek számban messze felülmúlják a vitás kérdéseket. Nyugaton az értelmiség és az egyházi személyek körében hozzáállásbeli változások figyelhetõk meg az iszlámmal kapcsolatban. Külön meg kell említenem Massignont, aki a következõ megjegyzéssel jellemezte az iszlámot: „Ábrahám vallása Mohameddel élt tovább.” Hitte, hogy az iszlámnak van egy pozitív, majdnem profetikus küldetése a késõ-keresztény világban, mert: „az iszlám a hit vallása. Nem a filozófusok Istenében való természetes hit, hanem Ábrahám, Izsák, Izmáel Istenében, a mi Istenünkben való hit. Az iszlám az Isteni Akarat egy nagy rejtélye.” Hitt a Korán isteni eredetében és Mohamed (áldás és béke legyen vele) prófétaságában.^[5]

A nyugat prófétánkról alkotott képe is sokat puhult. Keresztény papokkal és vallásos emberekkel egyetemben Massignon mellett sok nyugati gondolkozó, mint pl. Charles J. Ledit, Y. Moubarac, Irene-M. Dalmais, L. Gardet, Norman Daniel, Michel Lelong, H. Maurier, Olivier Lacombe, és Thomas Merton is mind az Iszlám, mind prófétánk felé nagy lelkesedést és szimpátiát tanúsítanak, és támogatják a párbeszédre való felhívást.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a párbeszéd folyamatát beindító Második Vatikáni Tanács zárónyilatkozatának iszlámra vonatkozó sorait sem. Ez azt mutatja, hogy a Katolikus Egyház hozzáállása az iszlámhoz megváltozott. A tanácskozás második szakaszában VI. Pál Pápa a következõket mondta:

Másrészrõl, a Katolikus Egyház távolabbra néz, a Kereszténység horizontján túl. Olyan más vallások felé fordul, amelyek megõrizték az Egy Isten, transzcendentális, Teremtõ, Mindenható és Bölcs jelentését és fogalmát. Ezek a vallások Istent õszinte, odaadó cselekedetekkel imádják.

Szintén jelezte, hogy a Katolikus Egyház értékeli e vallások jó, igaz és emberi oldalait:

Az egyház megerõsíti, hogy a modern társadalomban a vallás és Isten szolgálatának - amely minden igaz civilizáció szükséglete - jelentésének megmentése érdekében maga az Egyház fogja elvállalni, hogy eltökélt közbenjárója lesz Isten emberek felett gyakorolt jogainak.

Végeredményként a Tanács által elfogadott írásos nyilatkozat, melynek címe „Nyilatkozat az Egyház nem keresztény vallásokkal való kapcsolatairól”, kijelenti:

Világunkban, amely összezsugorodott, és melyben a kapcsolatok szorosabbak lettek, az emberek válaszokat várnak a vallástól az emberi természet olyan rejtélyeire, amely felkavarja szívüket. Mi az ember? Mi az élet értelme és célja? Mi a jóság és mi a jutalma, mi a bûn? Mi a szenvedés forrása és értelme? Mi az igazi boldogság ösvénye? Mi a halál, mi a halál utáni ítélet értelme és földi cselekedeteink túlvilági következménye? Mi a létezés kezdetét és végét övezõ titok?

Miután leszögezte, hogy a különbözõ vallások különféle módon próbálják ezeket a kérdéseket megválaszolni, és hogy az Egyház nem utasítja el más vallások összes eszméjét, a Tanács bátorítja a keresztényeket, hogy indítsanak párbeszédet más vallások híveivel:

Az egyház bátorítja gyermekeit, hogy a keresztény hit és élet mellett ismerkedjen a dialógussal és támogassa azt tapintatosan, együttérzõen, valamint mûködjön együtt más vallások követõivel ösztönözve õket a lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeik további fejlesztésére.^[6]

Másik fontos jelzés, hogy II. János Pál Crossing the Threshold of Hope - Átlépni a remény küszöbét c. kötetében cáfolva a muszlim gondatlanságot és nemtörõdömséget elismeri, hogy még mindig a muszlimok azok, akik a legjobban és a legnagyobb odafigyeléssel gyakorolják hitüket. Emlékezteti olvasóit, hogy ebben a tekintetben a keresztényeknek példát kellene venniük a muszlimoktól.

Ugyanakkor az iszlám ellenállása az anyagias felfogásoknak és a modern világban betöltött fontos szerepe sok nyugati megfigyelõt nyûgözött le. Itt fontos megemlíteni E. H. Jurji megfigyeléseit:

Önérzetességével, önfenntartásával és gyakorlatias lelkesedésével, a rasszizmus és marxista ideológiák elleni küzdelmével, a kizsákmányolás nyomatékos elutasításával, valamint üzenetének állhatatos terjesztésével a csökönyös, sok sebbõl vérzõ emberiség köreiben, az iszlám egy sajátságos küldetéstudattal néz szembe a modern világ kihívásaival. A világban megfigyelhetõ hatalmas ideológiai káosz nem zavarja össze, és nem bontja meg egységét, nem gyûri maga alá egy dogma súlya. Ez a küldetéstudat erejét az Iszlám relevanciájáról (helytállóságáról), fontosságáról való teljes meggyõzõdésbõl nyeri.^[7]

A muszlimok és a nyugat majdnem 1400 évig küzdöttek egymás ellen. Nyugati szemszögbõl nézve az iszlám sok nyugati kaput fenyegetett és nyitott meg, ezek olyan tények, amelyek nem merülnek feledésbe. Az soha nem fog kedvezni az iszlámnak vagy a muszlimoknak, ha ez a küzdelem a muszlimokat továbbra is arra sarkallja, hogy dacoljanak és küzdjenek a nyugattal. A modern közlekedés és tömegkommunikáció a világot egy globális faluvá alakította, amelyben a kapcsolatok interaktív módon mûködnek. A nyugat nem söpörheti ki az iszlámot területérõl és muszlim hadseregek sem masírozhatnak többet nyugaton.

Ahogyan a globalizáció egyre jelentõsebbé válik, mindkét oldal szükségét érzi egy kölcsönösen kedvezõ kapcsolatnak. A nyugat tudományos, technológiai, gazdasági és katonai felsõbbrendûséget élvez. Azonban az iszlám fontosabb és életbevágóbb tényezõknek van birtokában: az iszlám, mint azt a Korán és a Szunna^[8] is mutatja, az elmúlt 14 évszázad során változatlanul megõrizte hitének, spirituális tartalmának, jó alkotásainak és erkölcsiségének frissességét. Ráadásul megvan az a képessége, hogy lelket és életet öntsön nemcsak az évszázadokig dermedt muszlimokba, hanem mindazokba, akik elmerültek az anyagias lét mocsarában.

Minthogy a vallás még nem ocsúdott fel teljesen a tudományon és filozófián alapuló hitetlenség okozta kárból, senki sem mondhatja meg biztosan, hogy a fent említett, új erõre kapott vihar nem lesz-e még erõsebb a jövõben. Ezek és más tényezõk miatt a muszlimok nem mutathatják be úgy az iszlámot, mint tisztán politikai ideológiát vagy gazdasági rendszert. Ugyanakkor azt sem engedhetik meg maguknak, hogy a nyugatot, a kereszténységet, a zsidó vallást, és más nagy vallásokat, mint a buddhizmust történelmi szemüvegen keresztül szemléljék, és ennek megfelelõen alakítsák ki álláspontjukat ezekkel szemben.

Amikor azok, akik az iszlámot politikai ideológiaként fogják fel ahelyett, hogy valódi jelentése és funkciója szerint vallásként fogadnák el, felülvizsgálják általuk muszlimnak kikiáltott tevékenységüket és viselkedésüket, rá fognak jönni, hogy a hajtóerõ általában személyes vagy nacionalista harag, ellenségeskedés és hasonló indítékok.

Ha ez a helyzet, akkor elsõ lépésként el kell fogadnunk az iszlámot, és valódi muszlim viselkedést kell magunkévá tennünk a meglévõ nyomasztó helyzet elfogadása helyett. A Próféta (áldás és béke legyen vele) úgy határozta meg az igaz muszlimokat, mint olyanokat, akik nem sértenek meg senkit szavaikkal és cselekedeteikkel, és akik az egyetemes béke legmegbízhatóbb képviselõi. A muszlimok ezzel a fenséges, lelkük legmélyén táplált érzéssel járhatnak-kelhetnek a világban. Nem kínoznak, nem okoznak szenvedést, viszont úgy tekintenek rájuk, mint a biztonság és nyugalom szimbólumaira. Az õ szemükben nincs különbség a fizikai és a verbális erõszak között, mint amilyen a rágalmazás, hamis vád, sértés és gúny.

A kiindulópontunknak igaz muszlim alapokon kell állnia. A muszlimok nem kezdhetnek politikai vagy ideológiai ámokfutásokba, hogy azután azokat hamisan az iszlám jelmezével álcázzák, vagy puszta vágyakat eszméknek tüntessenek fel. Ha túl tudunk lépni ezen a tendencián, az emberek az iszlám igaz valóját fogják megismerni. A jelenlegi eltorzult iszlám-kép, amely a muszlimok és nem muszlimok öncélú visszaéléseibõl fakad, muszlimokat és nem muszlimokat is elrettent.

Sidney Griffith rámutat egy fontos tényre azzal kapcsolatban, ahogyan a nyugat az iszlámot megjeleníti: az amerikai egyetemeken az iszlámot nem mint vallást tanítják, ahogyan a teológiai iskolákban, hanem mint politikai rendszert a politikatudományi vagy nemzetközi kapcsolatok tanszékeken.^[9] Ehhez hasonló felfogás az iszlám világ elnyugatiasodott részein, valamint Ázsia és Afrika nem muszlim lakossága körében is megfigyelhetõ. Meglehetõsen furcsa módon sok csoport, amely elõtérbe helyezte magát az iszlám zászlaja alatt, exportálja és erõsíti is ezt a fajta képet.

Az iszlám egyetemes felhívása a párbeszédre

Tizennégy évszázaddal ezelõtt az iszlám a világtörténelem legnagyobb ökumenikus felhívását tette közzé. A Korán a Könyv Népeit szólítja fel^[10]:

Mondjátok: „Ó, Könyv népei! Jöjjetek egyezkedõ szóra közöttünk és közöttetek! Egyezzünk meg abban, hogy egyedül csak Istent szolgáljuk,senkit és semmit nem állítunk mellé társként, és hogy nem választunk magunk közül más urakat és pártfogókat, csakis az Istent.” Ha õk elfordulnak, mondjátok nekik: „Tegyetek tanúbizonyságot, hogy mi muszlimok vagyunk (Isten Akaratába belenyugvók).” (3:64)

Ez a felhívás, amelyet a hidzsra kilencedik évében tettek, a „la” (nem) szóval kezdõdik a hit kinyilatkoztatásában: La ilaha illa Allah (Nincs más isten csak Allah). Több mint a jó cselekedetre való utasítás, egy felhívás arra is, hogy bizonyos cselekedetektõl tartózkodjunk, így a felmerült vallások követõi túlléphettek a kölcsönös elzárkózáson. Ez a legszélesebb értelmû kijelentést testesítette meg, amelyben az összes vallás követõi egyetérthettek. Ha a felhívást visszautasították, a muszlimoknak ezt kellett válaszolniuk: „A te vallásod a tiéd, az én vallásom az enyém.” (109:6) Azaz ha nem fogadod el a felhívást, Istennek engedelmeskedtünk. Tovább fogunk menni az általunk választott úton, és én hagyom, hogy kövesd a te saját utadat.

Elmalili Hamdi Yazir, egy híres török Korán-értelmezõ a következõ érdekes megfigyeléseket tette ezzel az ájával (Korán verssel) kapcsolatban:

Megmutatkozott, hogy hány különbözõ nézet, nép, vallás és könyv egyesülhet egyetlen hitben és igazságban, és hogy az iszlám hogyan mutatta meg az embereknek az üdvözülés és a szabadság törvényének eme széles, nyitott, és igaz ösvényét. Tökéletesen bebizonyosodott, hogy ez nem korlátozódik csak az arabokra vagy nem arabokra. A vallási fejlõdés csak úgy lehetséges, ha a hitek nem szûkek és elkülönülnek, hanem egyetemesek és szélesek.^[11]

Az iszlám ezt a széles hitértelmezést, az üdvözülésnek és a szabadságnak e széles ösvényét ajándékba adta nekünk. Bediüzzaman Said Nursi az iszlámnak e széles kiterjedését az isztanbuli Bayezid Mecsetben tett megfigyelésén, látomásán keresztül magyarázza nekünk:

Egyszer a „mi” személyes névmás jelentésén gondolkoztam ebben a versben: Egyedül téged szolgálunk és tõled kérünk segítséget (1:5), és a szívem tudni akarta, miért a „mi” névmást használja az „én” helyett. Ebbõl a szóból kiindulva a közösségben végzett ima erénye és misztériuma bontakozott ki elõttem.

Észrevettem, hogy azzal, hogy a gyülekezettel végzem imámat a Bayezid Mecsetben, a gyülekezet összes személye egyfajta tanúvá és közbenjáróvá vált számomra, akik tanúsították és megerõsítették minden egyes kijelentésemet, amelyet az ima során mondtam. A gyülekezet nagyszerû és heves alázatából bátorságot merítettem, hogy az Isteni Uralkodónak felkínáljam magam tökéletlen, szegényes szolgálatait.

Aztán további fátylak emelkedtek fel szemem elõtt. Isztanbul összes mecsete egyesült és a Bayezid mecset hatalmába került. Az a benyomásom támadt, hogy megerõsítenek engem ügyemben és belefoglalnak engem saját imájukba. Abban a pillanatban ott láttam magam az egész Föld felszínére kiterjedõ hatalmas mecsetben, a Kába körüli körkörös vonalakban. Azt mondtam: „Dicsõség és hála Istennek, a Világok Urának. Annyi közbenjáróm van, õk mind ugyanezt mondják, mint én az én imámban és megerõsítenek engem.”

Ahogy erre fény derült, úgy éreztem, hogy imádkozásom alatt már az áldott Kába elõtt állok. Kihasználva a helyzetet a hívek köreit tanúként használva ezt mondtam: „Tanúsítom, hogy nincs más isten, csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohamed az Õ Küldötte.” A hitnek e bizonyságára a szent Fekete Kõ volt a tanúm. Közben hirtelen fellebbent még egy fátyol, és láttam, hogy a gyülekezet, melyben vagyok, három körbõl áll.

Az elsõ kör egy nagy gyülekezet volt, amely azokból állt, akik hívõ muszlimok és azok, akik hisznek Isten létezésében és egységében, egyedülvalóságában. A második körben azt láttam, hogy minden élõlény a legnagyszerûbb imát és könyörgést mutatja be az Úrnak. Minden csoport és faj el volt foglalva azzal, hogy a saját fajának és természetének megfelelõ imát és dicsõítést adja elõ Istennek, és én is ebben a gyülekezetben voltam. A harmadik körben egy csodálatos mikrokozmoszt láttam, amely látszólag kicsi volt, de a valóságban a feladata és minõsége szempontjából nézve hatalmas. Testem atomjaitól kezdve a külsõ érzékelésig egy olyan gyülekezetet éreztem, amelynek minden tagja az istenszolgálat kötelességeivel és a hála kinyilvánításával van elfoglalva.

Röviden a „mi” névmás a „mi imádjuk” kifejezésben erre a három gyülekezetre utalt. Elképzeltem a Prófétánkat, a Korán hirdetõjét, béke és áldás legyen rajta, ahogy Medinából, ahonnan megszólította az emberiséget, a következõt mondja: „Ó, emberek, imádjátok az Uratokat!” (2:21). Mint ahogy mindenki más, hallottam lelkemben parancsát, és akárcsak én, a három gyülekezetben mindenki ismételte a mondatot: „Egyedül téged imádunk!”^[12]

A nem muszlimokkal való érintkezés

A Koránban Isten ezt mondja:

Ez az a könyv, amelyhez nem férhet kétség, útmutató ez az istenfélõknek. (2:2)

Késõbb elmagyarázza, hogy az istenfélõk a következõk:

Azok, akik a láthatatlanban hisznek, imájukban rendíthetetlenek, és adakoznak abból, amivel elláttuk õket; akik hisznek abban, amit (kinyilatkoztatás gyanánt) neked küldtek, és amit elõtted küldtek (az elõzõ prófétákhoz), és szívükben a túlvilág bizonyossága lakozik (2:3-4).

A kezdetek kezdetén egy nagyon finom és burkolt stílust használva a Korán felhívást intézett az emberekhez, hogy fogadják el a korábbi prófétákat és könyveiket. Az, hogy a Korán kezdetben ilyen feltételt támaszt, nagyon fontosnak tûnik számomra, amikor a más vallások követõivel való párbeszéd elindításáról esik szó. Egy másik szakaszban Isten erre utasít:

És ne vitázzatok a Könyv Népeivel, csak jobb eszközökkel (mint a puszta vita). (29:46)

Ez a szakasz leírja, hogy milyen módszert, megközelítést és viselkedést kell alkalmazni. Bediüzzaman véleménye a vita formájáról és stílusáról rendkívül fontos: „Akárki, akit boldoggá tesz az, ha legyõz valakit vitában, irgalmatlan.” Késõbb tovább magyarázza ezt: „Nem nyersz semmit egy ilyen gyõzelemmel. Ha legyõzött volna téged a másik, kijavíthattad volna egyik hibádat.” A vitának nem az önbecsülést kellene szolgálnia, hanem az igazság kiderítését, felszínre kerülését. Máshol megállapítják:

Isten nem tiltja meg nektek, hogy kedvesen és igazságosan bánjatok azokkal, akik nem a hitetek miatt harcolnak ellenetek, és nem ûznek ki titeket otthonaitokból, mert Isten szereti azokat, akik igazságosak. (60:8)

Némelyek szerint számos versszak élesen kritizálja a Könyv Népeit. A valóságban ez a kritika a rossz viselkedés, a helytelen gondolatok, az igazság makacs tagadása, az ellenségeskedés és különféle nem kívánatos jellemvonások ellen irányul. A Biblia hasonló jellegzetességekkel szemben még keményebb kritikát fogalmaz meg. Mindazonáltal, közvetlenül e kétségtelenül éles kritika és fenyegetések után nyájas szavak következnek, hogy megnyissák a szíveket az igazság elõtt, és reményt ültessenek el. Ráadásul a Korán kritikussága és némely zsidók, keresztények és többisten-hitûek körében megfigyelhetõ viselkedésmintákkal kapcsolatos figyelmeztetése azon muszlimoknak is szólt, akik ezeket még mindig követték. Ebben mind a hívõk, mind a Korán-értelmezõk egyetértenek.

Az Isten által felfedett vallások erõteljesen fellépnek a rendetlenség, árulás, konfliktus és elnyomás ellen. Az iszlám szó szerint „békét”, „biztonságot” és „jólétet” jelent. Mivel természetes alapjai a béke, biztonság és harmónia a világban, a háborúra ill. konfliktusra úgy tekint, mint tévelygésre, amit hamar rendbe kell hozni. Egy kivételt tesz csak, az önvédelem esetét, amely ahhoz hasonlatos, mint amikor a test önvédelembõl támadja a baktériumokat. Azonban az önvédelemnek bizonyos elõírásokat kell követnie. Az iszlám mindig békét és jóságot sugallt. Ha a háborút véletlennek tekintjük, az iszlám szabályokat hoz, hogy kiegyensúlyozza és korlátozza azt. Például az igazságot és a világbékét alapvetõ adottságnak tekinti:

Nehogy mások feléd áradó gyûlölete elhajlítson téged a rossz felé és eltérítsen téged az igazságtól. (5:8)

Az iszlám egy védelmi vonalat hozott létre, amely a vallást, életet, tulajdont, gondolkodást és sokasodást védõ elveken nyugszik. A modern jogrendszer is ezt tette.

Az iszlám az emberi életnek tulajdonítja a legnagyobb értéket. Úgy tartja, hogy egy ember meggyilkolása egyenértékû az egész emberiség kiirtásával, mert egyetlen gyilkosság elõrevetíti bármely személy meggyilkolásának lehetõségét. Káin, Ádám fia volt az elsõ gyilkos. Így kezdõdött a vérontás korszaka. Ebbõl az okból egy hadisz lejegyzi Isten Prófétájának (áldás és béke legyen vele) ezt a mondatát: „Valahányszor egy embert igazságtalanul megölnek, a bûn egy részét Ádám fiának, Káinnak tulajdonítják, mert õ nyitotta meg az igazságtalan gyilkolás útját az emberiség számára”^[13]. A Korán azt is leszögezi, hogy az a személy, aki valakit igazságtalanul megölt, gyakorlatilag mindenkit megölt, és az, aki megmentett valakit, valójában mindenkit megmentett. (5:32)

Szeretet, Könyörület, Tolerancia és megbocsátás: A párbeszéd pillérei

A vallás szeretetet, könyörületet, toleranciát és megbocsátást követel meg híveitõl. Ezért szeretnék ejteni néhány szót ezekrõl az alapvetõ és egyetemes értékekrõl.

A szeretet a legalapvetõbb eleme minden létezõnek, a legragyogóbb fény, egy nagyszerû hatalom, amely minden más erõnek ellenáll és mindent legyõz. Minden lelket, amely magába szívja, felemel, és felkészíti az örökkévalóságba tartó utazásra. Azok, akik a szereteten keresztül lépnek kapcsolatba az örökkévalósággal, azon dolgoznak, hogy azt, amit az örökkévalóságtól kaptak, minden más lélekben is elültessék. Ennek a szent kötelességnek szentelik egész életüket, és ennek kedvéért bármilyen szenvedést elviselnek. Ahogyan a „szeretet” szót kiejtik szájukon utolsó leheletükkel, az Ítélet Napján ugyanúgy szeretetet fognak belélegezni.

Az önzetlenség, ez a magasztos emberi érzés szeretetet vált ki. Akárkinek is jut a legnagyobb rész ebbõl a szeretetbõl, az a személy az emberiség legnagyobb hõse, aki gyökerestül kitépett magából minden személyes gyûlölködést és rosszakaratot. Az ilyen hõsök a halál után is tovább élnek. Azokat a szárnyaló lelkeket, akik belsõ világukban naponta a szeretet egy új fáklyáját gyújtják, és szívüket szeretet és önzetlenség forrásává teszik, befogadják és szeretik az emberek. Elnyerik az örök élet jogát a valódi Legfelsõbb Ítélõszéktõl. Sem a halál, sem az Ítélet Napja nem tüntetheti el nyomaikat.

A szeretet, amely a legrövidebb út valaki szívéhez, maga a Próféta (áldás és béke legyen vele) útja. Azok, akik követik, nem részesülnek elutasításban. Még ha néhányan el is taszítják õket, sokkal többen üdvözlik és befogadják õket. Ha egyszer szívesen látják õket a szeretet által, semmi sem gátolhatja õket abban, hogy megvalósítsák céljukat.

Minden a könyörületrõl szól, és könyörületet ígér. Ezért a világegyetem olyan, mint egy nagy, könyörületrõl szóló szimfónia. Az embernek minden élõlény felé könyörületet kell tanúsítania, mert ez az emberi lét egyik követelménye. Az emberek minél könyörületesebbek, annál nagyszerûbbé válnak, és minél többször vetemednek gaztettekre, mások elnyomására és gonoszságra, annál kegyvesztettebbek és megalázottabbak lesznek. Az emberiség szégyenévé válnak. Mohamed Prófétától (áldás és béke legyen vele) tudjuk, hogy egy prostituált a Paradicsomba jutott, mert könyörületbõl egy szomjúságtól haldokló kutyának vizet adott, míg egy másik nõ a Pokolba jutott, mert hagyott halálra éhezni egy macskát.

A megbocsátás nagyszerû erény. A megbocsátásra való hajlamot nem lehet elkülöníteni az erénytõl, vagy az erényt tõle. Mindenki ismeri a szállóigét: „A hibák az emberi gyarlóság,a megbocsátás a nagyság jele.” Milyen igaz ez! Ha megbocsátanak nekünk, az valaminek a rendbehozatalát jelenti, a visszatérést valami lényegihez, és önmagunk megtalálását. Ezért a Végtelen Kegyelem szerint a legmegnyerõbb az a tevékenység, amit e visszatérés és keresés váltakozása közben végzünk.

Az egész teremtés, akár élõ, akár élettelen dologról van szó, az emberiség által ismerkedett meg a megbocsátással. Amikor Isten bemutatta megbocsátásának képességét az embereken keresztül, a megbocsátás szépségét az õ szívükben is elültette. Amikor Ádám, az elsõ ember leereszkedett saját lényegéhez, amely emberi természetének egyfajta követelménye, Isten megbocsátása segítõ kezet nyújtott neki és prófétai rangra emelte.

Valahányszor hibáznak az emberek, a megbocsátás keresésének varázslatos hullámára feküdve, az egyéni bûnön és az azt követõ kétségbeesésen felülkerekedve elnyerik a végtelen kegyelmet, és maguk is szemet hunynak mások bûnei felett. Jézus egyszer egy asszonyt megkövezni vágyó tömegnek ezt mondta: „Az vesse rá az elsõ követ, aki még soha nem vétkezett!”^[14] Bárkiben, aki megértette e szavakat, felmerülhet-e akár más megkövezésének gondolata, amikor maga is megérdemelheti a kövezést?

A rosszakarat és gyûlölet a pokol magjai, amiket a gonosz az emberek között elvetett. Mindazokkal szemben, akik a gonoszság elõmozdítói és a földet a Pokol egy bugyrává változtatják, megbocsátást kell hordoznunk azok számára, akiket saját bajaik taszítanak a szakadékba. Azok kicsapongásai, akik nem ismerik a megbocsátást, és nem tolerálnak másokat, az elmúlt egy-két évszázadot minden idõk legszörnyûbb idõszakává tették. Ha ilyen emberek fognak uralkodni a jövõben, akkor bizonyosan félelemmel teli idõk következnek. Ezért a legnagyobb ajándék, amit a jelenkor generációja a gyermekeinek és unokáinak adhat az, hogy megtanítja õket a megbocsátás mûvészetére még a legdurvább viselkedéssel és a legbosszantóbb eseményekkel szemben is. Hiszünk benne, hogy a megbocsátás és tolerancia csak akkor fogja begyógyítani sebeinket, ha ez az égi eszköz azoknak a kezében van, akik megértik a nyelvét.

Toleranciánknak annyira nagynak kell lennie, hogy mások hibáit el tudjuk nekik nézni, tiszteletben tartsuk a különbözõ eszméket és megbocsássunk mindent, ami megbocsátható. Még ha elidegeníthetetlen jogainkat is sértik, nekünk tisztelnünk kell az emberi értékeket és meg kell próbálnunk igazságot tenni. Még a legdurvább gondolatokra és leggorombább nézetekre is egy próféta óvatosságával és túlfûtöttség nélkül, azzal a szelídséggel kell reagálnunk, amit a Korán „finom szavaknak” nevez. Így megérinthetjük mások szívét egy olyan módszert követve, amelyhez érzékeny szív, finom közeledés és szelíd viselkedés szükséges. Annyira kiterjedt toleranciával kell rendelkeznünk, hogy ellentmondó gondolatok is a hasznunkra tudjanak válni, mert segítenek nekünk megõrizni szívünk, lelkünk és lelkiismeretünk jó formáját, még akkor is, ha semmit nem tanulunk belõlük.

A tolerancia, amit néha a tisztelet és könyörületesség, nagylelkûség és béketûrés helyett használunk, az erkölcsi rendszerek legalapvetõbb eleme. Nagyon fontos forrása a lelki fegyelemnek is, és a tökéletes nõ és férfi égi erénye.

A tolerancia szemüvegén keresztül a hívõk erényei új mélységet nyernek, és a végtelenbe törnek, a hibák és vétségek pedig jelentéktelenné homályosulnak. Ugyanakkor az Õ bánásmódja, aki meghalad idõt és teret, mindig a tolerancia prizmáján halad át és mindannyian várunk rá, hogy átöleljen minket és az egész teremtést. Ez az ölelés annyira széles, hogy az a prostituált, aki a szomjas kutyának vizet adott, a Könyörület Kapuján kopogtathatott és csakhamar a Mennyekbe vezetõ folyosón találta magát. Isten és az Õ Prófétája iránt érzett mélységes szeretet által egy alkoholista hamar megszabadult szenvedélyétõl és a Próféta (áldás és béke legyen vele) társává vált. Az isteni jóindulat példája, hogy egy gyilkos megszabadult dühöngõ elmezavarától, megcélozta a legmagasabb emberi rangot, amely messze meghaladta természetes képességeit, és elérte azt.

Mindenkitõl azt várjuk el, hogy a tolerancia szemüvegén keresztül tekintsen ránk, és reméljük, hogy a megbocsátás és kegyelem szellõi folyamatosan fújnak majd környezetünkben. Múltunkat és jelenünket a tolerancia és türelem klímájának kegyeibe szeretnénk utalni, amely megolvad és átalakul, tisztít és megtisztít, és tovább halad a jövõ felé aggodalom nélkül. Nem szeretnénk, ha kritizálnák a múltunkat, vagy hogy a jövõnk sötét legyen jelenünk miatt. Mindannyian szeretetet és tiszteletet várunk, toleranciát és megbocsátást remélünk, és azt akarjuk, hogy a nagylelkûség és ragaszkodás hangulata vegyen minket körül. Megértést és megbocsátást várunk szüleinktõl, ha otthon valami csínyt követtünk el, tanárainktól, ha rosszul viselkedtünk az iskolában, igazságtalanságunk és elnyomásunk ártatlan áldozataitól, a bírótól és ügyésztõl a bíróságon, és a Bírák Bírájától (Istentõl) a legmagasabb Törvényszéken.

Azonban nagyon fontos, hogy meg is érdemeljük, amit elvárunk. Az, aki nem bocsát meg, nem remélhet megbocsátást. Olyan mértékig lesznek velünk is tiszteletlenek, amennyire tiszteletlenek mi voltunk másokkal. Az, aki nem szeret, nem érdemli meg a szeretetet. Az, aki nem ajándékozza meg az embereket megértésével és megbocsátásával, nem fogja kiérdemelni a megbocsátást és könyörületet mások részérõl. Az, aki másokat elátkoz, csak átkokat várhat cserébe. Az átkozódó el lesz átkozva, és aki üt, ütéseket fog kapni maga is. Ha az igaz muszlimok folytatják igaz útjukat és tolerálják az átkokat az ehhez hasonló koráni alapelvek szellemében: Amikor üres szavakkal és helytelen viselkedéssel találkoznak, nagylelkûen elhaladnak mellettük, és ha toleránsan viselkedsz és elnézed hibáikat, mások jelennek meg, hogy végrehajtsák az átkozódókon a Sors igazságát.

Az utolsó szó

Azoknak, akik meg akarják reformálni a világot, elõször magukat kell megváltoztatniuk. Hogy másokat is egy jobb világ felé vezetõ, helyes útra tereljenek, meg kell tisztítaniuk belsõ világukat a gyûlölettõl, rosszakarattól, féltékenységtõl, külsõ világukat pedig erényekkel kell ékesíteniük. Azok, akik távol kerültek az önfegyelemtõl és önkontrolltól, akiknek nem sikerült finomítani érzéseiken, vonzónak és értelmesnek tûnhetnek elsõre. Azonban nem lesznek képesek másokat folyamatosan inspirálni, és az érzések, amiket keltenek, hamar el fognak tûnni.

Jóság, szépség, igazságosság és erényesség a világ és az emberiség lényege. Bármi is történik, a világ egy napon rá fog találni erre. Mindezt senki sem akadályozhatja meg.

Tweet

Whatsapp