A tabiun

A Kegyes Korán számos helyen dicséri a társakat, és említi az utánuk következő áldott generációkat is, például:

„Akik elsőkén értek célba: azok, akik elvégezték a hidzsrát, és az anszárok, és akik követték őket jócselekedetekben, velük Allah elégedett lesz, és ők elégedettek lesznek Allahhal. Előkészített nekik kerteket, amelyek alatt patakok folynak, és örökkön ott fognak időzni. Nagy diadal lesz ez.”(Korán, 9:100)

Mindenekelőtt a tabiun generációja az, akiket a társakkal együtt dicsérnünk kell. A társakhoz hasonlóan elégedettek voltak Allahhal, akár jót küldött le nekik, akár rosszat, akár áldásokat, akár nehézségeket. Szolgaságuk tudatában mély tisztelettel és istenfélelemmel imádkoztak.

Akárcsak a társak teljes szívükkel szerették Allahot, és tökéletesen Rá hagyatkoztak. Mohammed Próféta (s.a.w.) is dicsérte őket: „Jó hírt mondok azoknak, akik láttak engem, és jó hírt azoknak, akik látták azokat, akik láttak engem.”[1]

A tabiun a társak nyomában járt, és illő tisztelettel adózott nekik. Nem voltak rossz érzéseik egyetlen hívő iránt sem, és csak jót kívántak nekik:

„Akik őutánuk jöttek, azt mondják: „Urunk! Bocsáss meg nekünk és testvéreinknek, akik megelőztek bennünket a hitben és ne támassz gyűlölséget a szívükben azok ellen, akik hisznek. Urunk! Te jóságos és könyörületes vagy!” (Korán, 59:10)

Ahogy a Korán 9:100 ájában olvashatjuk, ez az áldott generáció követte a társakat jótettekben, vagyis ihszanban. A jótetteken kívül egy hadísz szerint az ihszan azt is jelenti: „úgy imádni Allahot, mintha látnád Őt, mert ha nem is látod Őt, Ő bizonnyal lát téged”[2].

Ez a generáció olyan időben élt, amikor az összeesküvések és képmutatás nagy belső megosztottságot okozott a muszlimok között. Ebben a kritikus helyzetben védték és gyakorolták az Iszlámot, mély tudatossággal és elkötelezettséggel. Ennek az ájának a gyakorlóivá váltak: „Urunk, Rád hagyatkozunk, és Hozzád fordulunk, és Hozzád lesz a visszatérés.” (Korán, 60:4).

Voltak köztük, akik éjszakánként 100 raka imát imádkoztak, mások 2 vagy 3 alatt végigolvasták a Kegyes Koránt, minden kötelező imát a mecsetben végeztek, mint Maszruq, mindig leborulásban aludtak a Kába előtt, és egész életükben soha nem nevettek hangosan.

Uwaisz al-Qarani sokak szerint a legnagyobb tabiun. Bár életkora miatt láthatta volna Allah Küldöttét (s.a.w.), nem volt rá alkalma. Egyszer, mikor társai körében ült, Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta: „Ha találkoztok Uwaisz Qaranival, kérjétek meg, hogy fohászkodjon értetek”[3]. Kalifátusa idején Omár (r.a.) kérdezte a jemeni zarándokokat Uwaiszról, és amikor megtalálta őt, kérte, hogy fohászkodjon érte. Uwaisz zavarba jött attól, hogy felismerték, és az emberek sosem látták többé a sziffini csatáig, amikor Ali oldalán harcolva mártírhalált halt.

Mohammed ibn Mundakir al-Bakka (aki sokat sír) néven is ismert volt, kiemelkedő istenfélelme miatt. Egyszer az édesanyja megkérdezte: „Ó, fiam, ha nem ismernélek gyerekkorodtól, azt hinném, hogy valami bűn miatt sírsz. Miért sírsz ennyit?” Azt felelete, hogy azért, mert mindig Allah Fenségére, az Utolsó Nap rémületére és a Pokolra gondol. Amikor a halálos ágyán megkérdezték, miért sír, azt felelte: „Félek, hogy azok közé fogok tartozni, akiket az ája említ: „Olyasmi mutattatik meg nekik Allahtól, amivel nem számoltak” (Korán, 39:47).

Maszruq ibn al-Adzsda teljes elkötelezettséggel szolgálta a Mindenható Allahot. Mindig leborulásban aludt a Kába előtt. Amikor halálos beteg volt, és azt javasolták neki, hogy inkább feküdjön le, azt felelte: „Allahra, ha megjelenne valaki, és azt ígérné, hogy Allah nem fog megbüntetni, akkor is ugyanolyan félelemmel imádkoznék tovább”[4]. Azért tette ezt, mert ebben is Mohammed Próféta (s.a.w.) követője volt, aki, mikor Aisa megkérdezte, hogy miért fárasztja magát annyi imával, így felelt: „Talán ne legyek hálás szolga?”

Szaid ibn Dzsubair Ibn Abbasz (r.a.) tanítványa volt. Nappal az Iszlámot hirdette, éjszaka imádkozott. Abdurrahman al-Kindi oldalán harcolt Hadzsadzs ellen. Mikor végül elfogták, és Hadzsadzs elé vitték, a katonákkal, akik az őrei voltak, egy kolostorban töltötték az éjszakát, egy sűrű erdő közepén. Szaid ki akart menni az erdőbe imádkozni. A katonák engedték, gondolva, hogy úgyis darabokra tépik a vadállatok. Amikor az ablakon át nézték, hogyan imádkozik, látták, hogy az erdő vadjai köréje gyűlnek, és szintén nézik az imáját.

Amikor fogva tartói megkínozták, hogy hűségesküt csikarjanak ki belőle Hadzsadzs iránt, azt mondta: „Tévúton jártok, ártotok Mohammed Próféta (s.a.w.) leszármazottainak. Soha nem fogok nektek hűséget esküdni”. Mielőtt kivégezték volna, azt az áját olvasta, amelyet a muszlimok az áldozati állat levágása előtt olvasnak: „Arcomat hanifként Afelé fordítom, Aki megteremtette az egeket és a földet. És nem tartozom a bálványimádók közé” (Korán, 6:79). Amikor elfordították arcát az imairánytól, azt mondta: „Allahé Napkelet és Napnyugat és ahová csak fordultok, Allah arca ott van” (Korán, 2:115). A nyakára sújtottak a karddal, de ő még azt mondta: „Nincs más isten, csak Allah, és Mohammed Allah Küldötte”[5].

Ilyenek voltak azok az emberek, akik a hadíszokat átvették a társaktól, és továbbadták az utánuk jövő generációknak. Vannak köztük, akikről érdemes bővebben is beszélni, hogy közelebbről megismerhessük ezt az áldott generációt:

Szaid ibn Muszajjib a tabiun első számú hadísztudósa és Korán-magyarázója, a hidzsra 15. évében született. Találkozott a legtöbb társsal, köztük Omárral (r.a.), Oszmánnal (r.a.) és Alival (r.a.). Szaid híres volt mély gondolkodásáról és memóriájáról, csakúgy, mint jámborságáról, jóravalóságáról és elkötelezettségéről. Ezért még életében a legnagyobb hadísztudósnak tartották. Akárcsak Hasszán Baszri tette Baszrában, Szaid már fiatalon, 20 éves kora körül kezdett vallásjogi döntéseket hozni. A társak is csodálták őt. Abdullah ibn Omár egyszer megjegyezte: „Ha Mohammed Próféta (s.a.w.) látta volna ezt a fiatalembert, nagyon elégedett lett volna vele”[6].

Nagyon ügyelt arra, hogy kötelező imáit mindig a mecsetben végezte. Azt mondta: „50 éven át mindig az imám mögött mondtam ki a tekbirt”[7]. Amikor megbetegedett, az orvos azt javasolta, hogy egy hónapot töltsön Aqiq völgyében, de ő azt mondta: „Akkor hogyan jöhetnék a mecsetbe a reggeli és esti imára?”. Csak akkor volt elégedett, ha imáit Mohammed Próféta (s.a.w.) mecsetében végezze.

Nem esküdött hűséget Walid kalifának, bár Medina kormányzója, Hisam, minden nap megverette, amíg a bot kettétört. A barátai azt javasolták, hogy mentse meg magát a verésektől, és ha szívében nem is, de szóban fogadja el Walid kalifátusát, de ő azt mondta: „Az emberek azt csinálják, amit mi. Ha kimondom a szavakat, később hogyan magyarázom el nekik?”[8]

Szaid feleségül vette Abu Huraira (r.a.) lányát, hogy közelebb legyen hozzá és jobban megismerje és megértse a hadíszokat. Amikor Abdul Malik kalifa megkérte lányának kezét a fia, Hisam számára, ellenállt, és végül Ibn Abi Wada feleségéül adta, aki az iskolában lakott.

Imám Safi szerint Szaid valamennyi hadísza megkérdőjelezhetetlenül hiteles, még akkor is, ha nem említi a társ nevét, akitől hallotta. Ez azt jelenti, hogy Imám Safi a társakkal egyenrangúnak tartotta Szaidot a hadíszok átadásának szempontjából. Szaidtól hallgattak hadíszokat Ata ibn Rabah, Qatada, Mohammed Baqir (Ali (r.a.) dédunokája), Zuhri és Jahja ibn Szaid, többek között.

Alqama ibn Qaisz al-Nakhai. A tabiun idején Baszra büszkesége volt Hasszán Baszri, Jemené Tawusz ibn Qajszan, Medináé Szaid ibn Muzsajjib, Kufáé pedig Alqama ibn Qaisz. Omár (r.a.) kalifátusa idején Ibn Maszud (r.a.) tanított Kufában, aztán pedig Ali (r.a.), aki oda költöztette a kalifátus központját. Ez remek lehetőséget biztosított arra, hogy Alqama találkozzék a társakkal és első kézből tanuljon Mohammed Próféta (s.a.w.) életéről és a hadíszokról.

Alqama a kufai vallásjogi iskola alapítója. Akik látták őt, azokat Abdullah ibn Maszudra emlékeztette. Amr ibn Surahbil, a nagy tudós, aki Alqamától tanult hadíszokat, gyakran mondta társainak: „Menjünk ahhoz, aki legjobban hasonlít Ibn Maszudra vislekedésében és tulajdonságaiban!”[9]

Ahogy Mohammed Próféta (s.a.w.) megkérte Ibn Maszudot, hogy olvasson neki Koránt, úgy szerette hallgatni Ibn Maszud is Alqama olvasását.

Imám Abu Hanifa, akit a legnagyobb muszlim jogtudósnak tartanak, azt mondta: „Alqama valószínűleg több tudással rendelkezik a hadíszokat illetően, mint egyes társak”’.

Egy napon valaki eljött Alqamához, és súlyosan megsértette. A nagy tudós nem szólt semmit, csak ezt az áját olvasta: „És akik zaklatják a hívő férfiakat és nőket anélkül, hogy azok rászolgáltak volna, azok gyalázatot és nyilvánvaló vétket vettek magukra” (Korán, 33:58). „És te vajon hívő vagy-e?” – vágott vissza az illető. „Remélem” – felelte alázatosan Alqama.

Nem tévesztették meg a tévelygő omajjád vezetők, és harcolt a kor hamissága ellen. Mivel társak százaitól tanult hadíszokat, őt is sokan idézték az utána jövő generációkból. Számos tudóst nevelt Kufában, köztük volt Aszwad ibn Yazid al-Nakhai, Ibrahim al-Nakhai és Hammad ibn Abi Szulejmán.

Urwa ibn Zubair ibn al-Awwam apja egyike volt annak a 10 embernek, akik még életükben ígéretet kaptak a Paradicsomra. Nagyanyja Szafia (r.a.) volt, Mohammed Próféta (s.a.w.) nagynénje, anyja pedig Aszma bint Abu Bakr (r.a.), aki életének nagy részét Aisával (r.a.) töltötte. Urwa a nagynénje, Aisa tanítványának is tekinthető. Szaid ibn Muszajjib is tanította, aki 7-8 évvel volt idősebb nála.

Urwa korának 7 nagy jogtudósa közé tartozott. A legtöbb Aisa által elmondott hadíszt ő adta tovább. Sok más társtól (Ali, Omár, Ibn Abbasz, Abu Ajjub al-Anszari) is adott tovább hadíszokat. Sok nagy tudós, például Qatadah ibn Diama, Ibn Sihab al-Zuhri vagy Zaid ibn Aszlam idézett tőle hadíszokat.

Kortársaihoz hasonlóan Urwa rendkívül jámbor volt. Például, mikor a lába elüszkösödött, és le kellett vágni, nem panaszkodott, hanem, miközben lábát fűrészelték, ezt az áját olvasta: „Bizony, elfáradtunk az utunkon” (Korán, 18:62)

Amikor négy fia közül egy meghalt, Allahot dicsérte: „Ó, Uram, adtál nekem négy végtagot és négy fiút, és mindegyikből elvettél egyet, és meghagytál hármat. Hála legyen Neked!”[10] Urwa bizonyosan azok közé tartozik, akikről a Kegyes Korán azt mondja: „Allah elégedett velük, és ők elégedettek Allahhal” (Korán, 98:8).

Mohammed ibn Muszlim ibn Sihab al-Zuhri, akit Ibn Sihab al-Zuhri néven emlegetnek, a tabiuntól származó hadíszok egynegyedét hagyományozta. Apja, Muszlim, az omajjádok, különösen Hadzsadzs ellen harcolt. Ezért az omajjád kormány különösen szigorúan figyelte őt.

Különösen éles memóriája volt. Már 7 éves kora előtt (mindössze 8 nap alatt) kívülről megtanulta a Koránt. 18 éves korában kezdett vallásjogi döntvényeket hozni. Soha nem felejtett el semmit: „Soha nem árultam el semmit, amivel a Mindenható Allah megbízott, hogy emlékezzem”[11].

Először Szaid ibn Muszajjib volt a tanítója 8 évig. Ubaidullah ibn Abdullah ibn Utba is tanította, aki a kor 7 nagy jogtudósának egyike volt. Életét teljesen a hadísztudománynak szentelte: „40 évig utaztam a Hidzsaz és Damaszkusz között a hadíszok kedvéért”[12].

Egyesek azzal gyanúsítják, hogy hízelgett az omajjádoknak. Ez a történelmi tényeknek ellentmondó hazugság. Igaz, hogy tanította Hisam kalifa fiait. Ez azonban nem az ő hibája, és nem jelenti az omajjádok támogatását. Inkább dicsérni kellene azért, hogy próbálta a helyes útra vezetni az eljövendő muszlim vezetőket.

Amikor Abdul Malik kalifa először találkozott Ibn Sihab al-Zuhrival, emlékeztette, hogy az apja hosszú évekig támogatta Abdullah ibn Zubairt az omajjádokkal folytatott vitájában. De Ibn Sihab nem félt megmondani az igazságot az omajjád uralkodóknak, akik közül voltak olyanok, akik azt állították, hogy ez az ája: „Akik hazugsággal állottak elő, azok egy kis csoportot alkotnak közöttetek. És ne gondoljátok, hogy ez ártalmatokra van. Ellenkezőleg! A javatokra szolgál! Közületek mindenkinek az jár, ami bűnt elkövetett.” (Korán, 24:11) (amely Aisa (r.a.) megrágalmazásával kapcsolatban lett kinyilatkoztatva), Alira (r.a.) vonatkozik. Ez, természetesen, durva hazugság Ali ellen. Ibn Sihab nyíltan megmondta, hogy az ája Abdullah ibn Ubajjra, a medinai képmutatók vezetőjére vonatkozik. Amikor a kalifa nem hitt neki, így vágott vissza: „Hogy maradnál apa nélkül! Allahra esküszöm, ha hírnök érkezne a mennyből, és bejelentené, hogy a Mindenható Allah mostantól engedélyezi a hazugságot, akkor sem hazudnék soha!”[13]

Bár Ibn Sihab kifejezetten védelmezte Alit (r.a.) az omajjádok előtt, egy síita történész, Yaqubi, mégis azzal vádolta, hogy az omajjádoknak kedvező hadíszokat hamisított. Egy másik síita történész, Abu Dzsafar al-Iszkafi, ugyanezzel vádolta Abu Hurairát (r.a.). Yaqubi hamis beszámolója szerint Abdul Malik kalifa azért állíttatta helyre a jeruzsálemi al-Aqsza mecsetet, hogy a muszlimok azt járják körül a Kába helyett. Megkérte Ibn Sihabot, hogy hamisítson olyan hadíszt, amely ezt lehetővé teszi. Állítólag így hamisította ezt a hadíszt: „Nincs utazás (spirituális jutalom reményében) más mecsethez, mint a mekkai mecset, a Próféta mecsete (Medinában) és az Al-Aqsza mecset (Jeruzsálemben)”

Korábban ebben a könyvben már érveltem e hadísz eredetisége mellett. Voltaképpen Yaqubi saját magát tette nevetségessé értelmetlen állításával, mert:

• Semmilyen zsidó, keresztény vagy muszlim történelemkönyv nem jegyzi fel, hogy az al-Aqsza mecsetet valaha is a Kábához hasonlóan körüljárták volna.
• A Kegyes Korán maga dicséri az al-Aqsza mecsetet, és ezért tisztelik a muszlimok is, nincs szükség hamisított hadíszra a tisztelet megalapozásához.
• A kalifák közül Abdul Malik, Omár, Nur al-Din al-Zangi és Salah al-Din al-Ajjjubi is helyreállítatta.
• Ibn Sihab nem találkozhatott Abdul Malik kalifával, és nem hamisíthatott neki hadíszokat akkor, mikor saját apja (Abdullah ibn Zubairral együtt) a kalifa ellen harcolt.
• Ibn Sihab ekkor nem számított a kor híres hadísztudósai közé. Csak Omár ibn Abdulaziz kalifátusa idején kezdett formálisan is a hadíszok összegyűjtésével foglalkozni.
• Abdul Malik nem olyan ember volt, aki ilyen abszurd hamisításba bocsátkozott volna. Kalifátusa előtt rendkívül jámbor ember volt, maga is szaktekintély a hadíszok terén, generációja tudósainak jó ismerője. Bár kalifaként nem volt sikeres, a tudósok között továbbra is tisztelték jámborságáért, és biztos nem ereszkedett olyan mélyre, hogy hadíszokat hamisítson.

Abszurditása ellenére Goldziher is felhasználta Yaqubi beszámolóját arra, hogy Ibn Sihabot, az első hadíszgyűjtemény összeállítóját, és a hadíszok egynegyedének hagyományozóját rágalmazza. A muszlim világ „modern” kutatói, akik valójában az orientalisták szócsövei, mint Ahmad Amin, Ali Hasszán Abdul Kadir vagy Abu Rayya, ugyanezeket a hamis vádakat ismétlik.

A hadísztudomány a legbiztosabb és legszilárdabb pilléreken áll, és eredeti forrásai hozzáférhetők bárki számára, aki tanulmányozni szeretné őket. Goldziher és követői viszont mondákra és költeményekre alapozzák állításaikat, mint például az Iqd al-Farid és Al-Aghani (dalok), vagy állatokról szóló könyvekre, mint a Kitab al-Hayawan. Ezeknek és a hozzájuk hasonló könyveknek semmi közük a hadíszokhoz, és nincs semmiféle tudományos alapjuk.

Ibn Sihab al-Zuhri az egyik legnagyobb szaktekintély a hadíszok terén. Vezető hadísztudósok, mint például Ibn al-Madini, Ibn Hibban, Abu Khatim, Hafiz Dhahabi és Ibn Hadzsar al-Aszqalani értenek egyet megkérdőjelezhetetlen tekintélyével. Számos társtól tanult hadíszokat, és a társak utána első és második generáció számos tagja idézett tőle.

A tabiun tudósai közül sokan vannak még, akiket érdemes lenne megemlíteni, mint Aszwad ibn Yazid al-Nakhai, Nafi (aki Imám Malik, a maliki vallásjogi iskola alapítójának tanára volt) vagy Tawusz ibn Qajszan, aki 40 éven keresztül nem aludt az esti és a reggeli ima között. A könyv terjedelme azonban nem teszi lehetővé, hogy további részletekbe menjek.

[1] Hakim, Mustadrak, 4:86; Haythami, Majma’, 10:20; Hindi, Kanz al-’Ummal, 11:530.
[2] Bukhari, „Tafsir,” 31/2; Abu Dawud, „Sunna,” 16; Muslim, „Iman,” 5-7.
[3] Muslim, „Fada’il al-Sahaba,” 223-24.
[4] Ibn al-Jawzi, Sifat al-Safwa, 3:15.
[5] Abu Nu’aym, Hilya, 4:291-5; Ibn Kathir, Al-Bidaya, 9:117.
[6] M. ’Ajjaj al-Khatib, Al-Sunna Qabl al-Tadwin, 485.
[7] Abu Nu’aym, Hilya, 1:163.
[8] Ibn Sa’d, Tabaqat, 5:126.
[9] Ibn Sa’d, 6:86; Abu Nu’aym, 2:98.
[10] Abu Nu’aym, 2:179.
[11] Ibid., 3:364; Dhahabi, Tadhkirat al-Huffaz, 1:109.
[12] Ibn Kathir, 9:375.
[13] M. ’Ajjaj al-Khatib, Al-Sunna Qabl al-Tadwin, 509-10.

Tweet

Whatsapp